Vika és Artyom családi ebédje
– Ismerd meg, fiam, ő Olénka! – jelentette ki büszkén Galina Petrovna, miközben a családi ebéd közben bemutatta a fiatal lányt, figyelmen kívül hagyva a menyét.
Kint már kezdett besötétedni. Galina Petrovna a tálalóedények között elhelyezett egy újabb tálat pitével, majd titokzatosan, ravasz mosollyal nézett a fiára.
– Olénka nálunk sportoló, komszomolista és egy igazi szépség. Ráadásul, képzeld el, huszonhat évesen már a bank igazgatóhelyettese! Ez aztán az intelligencia! Milyen okosnak kell lennie valakinek, hogy elérje ezt a magas posztot, nem úgy, mint mások.
Felmutatta mutatóujját, és egy gyors pillantást vetett a menyére. Az pedig, bár próbálta megőrizni a nyugalmát, érezte, hogy a feszültség egyre jobban emelkedik. Nem elég, hogy a sógornője mindig ilyen feltűnő, művészeti sminket viselő lányokat hoz a családi étkezésekre, még személyeskedni is kezdett. Marina egyszerűen dühbe gurult. Az volt az érzése, hogy egy tányér salátával bárkit megdobhatna. Igazán megérdemelte.
– Mami, kérlek, – sóhajtott András, miközben figyelmesen vajazott a kenyérre. – Én nem igazán kíváncsi vagyok Olénka karrierjére.
Nem nézett Olénkára, aki éppen egy tincset igazított el a fülénél, elpirult, és zavartan motyogott valamit.
– Mi az, hogy „mami”? – háborgott Galina Petrovna. – Csak mesélek a barátnőm lányáról! Mi ezzel a baj? Egyébként Olénka remekül főz, még kulináris iskolát is végzett. Igaz, Olénka?
– Igen, – pirult el Olénka.
Marina, aki András mellett ült, erősebben szorította meg a villát, hogy ne robbanjon ki belőle a harag. Ez volt a harmadik vasárnapi ebéd egymás után, ahol újabb „barátnő lány” jelent meg. Először Svjetlana – fiatal ügyvédnő, majd Anya, egy tehetséges kezdő zongorista.
– András, vegyél még egy kis salátát, Olénka főzte.
Galina Petrovna feltette András tányérjára a salátát, miközben véletlenül hozzáért a menyéhez.
– Köszönöm, jól vagyok, – mondta András, miközben a felesége kezét megfogta az asztal alatt, és enyhén megnyomta. – És tudod, hogy mi nem eszünk majonézt.
Viktor Mikolajevics, aki mindvégig csendben figyelte a jelenetet, mély sóhajtással törte meg a csendet.
– Galya, talán elég lenne?
– Mi elég? – kérdezte Galina Petrovna felháborodva. – Csak a fiamért aggódom. Azt akarom, hogy megfelelő emberekkel barátkozzon, és bővítse a kapcsolati hálóját. Nem lehet mindig itthon ülni.
Marina hangosan dörgölte a villát a tányérhoz.
– Köszönöm az ebédet, Galina Petrovna, – mondta udvariasan, de érződött a hangsúlyban az irónia. – Még maradnánk, különösen, hogy ilyen kedves társaságban, de ideje mennünk. Este még dolgoznom kell.
– Persze, persze, – sürgette Galina Petrovna. – Neked mindig munka van, még a férjednek sem tudsz főzni. Nem úgy, mint Olénka, ő mindent elvégez – építi a karrierjét, és még a családra is van ideje. És jól keres!
– Anyu! – kiáltott rá András, miközben felállt az asztaltól. – Mi megyünk. Köszönjük az ebédet, apa.
Az autóban Marina csendben nézte a házakat, ahogy elhaladtak mellettük. Három év házasság, és Galina Petrovna még mindig nem tudott megbékélni a fia választásával. Egy egyszerű lány egy egyszerű családból – mintha ez bűn lenne. Néha könnyekig meghatódott. Marina nem értette, miért nem fogadják őt a családban, és miért nem fogadják el az ő és András boldogságát. Boldogok voltak. Mi más kellene?
– Elnézést a mamáért. – András bekapcsolta a blinker-t. – Beszélni fogok vele.
– Már három éve beszélsz vele, – mosolygott szomorúan Marina. – Tudod, apád teljesen más. Néha csak nézem őket, és nem értem, hogyan tudnak együtt lenni.
András bekanyarodott a félhomályos kis utcába, ami hazájukhoz vezetett, és halkan mormogott:
– Apám mindig anyám alatt volt. Ő a házunk vezetője.
Marina elgondolkodva pörgette az esküvői gyűrűt. Senki sem tudja, mennyire elviselhetetlen volt a hatalmas Galina Petrovna támadásaitól. Már nem volt ereje megállítani őt, de András nem tudta őt helyre tenni – túlságosan hozzászokott ahhoz, hogy mindig hallgassa és engedelmeskedjen.
Másnap Marina késlekedett az irodában. Szándékosan. Tegnap este, közvetlenül alvás előtt, eszébe jutott egy érdekes ötlet, amit ki szeretett volna próbálni, hogy végre a helyére tegyék a gőgös sógornőjét.
Kinyitotta a közösségi médiát, és elkezdett keresni a férje édesapjának osztálytársait. Viktor Mikolajevics már többször említette, hogy ugyanabban az iskolában tanultak a kisvárosukban. Ez megkönnyítette a keresést.
Két órával később megtalálta, amit keresett. Az 1983-as év osztályképét. A fotó tipikus osztály, lányok fehér kötényben, fiúk öltönyben. Csak hogy Viktor Mikolajevics nem a kamerába nézett, hanem az osztálytársát nézte, aki hosszú fonott hajjal volt jelen.
– Későn vagy, – András üdvözölte feleségét a folyosón. – Már kezdtem aggódni.
Marina lábujjhegyre állt, és megcsókolta férje arcát.
– Egy sürgős projekt. Ja, és találtam néhány régi fényképet apádról…
– Milyen fényképeket? – kérdezte András.
– Emlékszel, mutatta nekünk az albumot tavaly karácsonykor? Ott voltak a szüleim iskolás képei.
– Aha. És?
– Tudod, azokon a fényképeken mindig ott volt egy lány is. Azt hiszem, Vera volt a neve. Csak feltűnt.
András vállat vont:
– Most először hallok róla. Apám sosem mesélt róla.
– Mi lenne, ha megkérdeznénk? Szombaton meglátogatjuk őket a nyaralójukban, és ott beszélgetünk.
A nyaralóban Marina várta, hogy Galina Petrovna elmenjen, majd leült a férje édesapja mellé. Nyugodtan kortyolgatta a teát a meleg, fűtött konyhában, ahol két tálca — egy lekvárral és egy csokoládészelettel — díszelgett az asztalon. A sarokban a televízió böködött, egy újévi koncertet sugározva.
Egy ideig csendben nézte a fiatalembert a mikrofonjával, aki különböző színes fényekkel világított a színpadon, majd visszafordult Viktor Mikolajevichhoz. A december már ott volt a levegőben, a hideg szél a bőrét csípte, és a felhős ég nehezen hozott havat.
— Viktor Mikolajevich, mesélj az iskoládról? — kérdezte Marina, mintha csak véletlenül érdeklődne. — Milyen volt ott tanulni?
— Mit meséljek? — mosolygott Viktor Mikolajevich. — Egy átlagos iskola volt, csak az a mi kisvárosunkban.
— És az osztálytársak? Kivel barátkoztál?
Viktor Mikolajevich egy pillanatra megállt, mintha próbálta volna felidézni.
— Volt pár barát, persze. Csak már rég volt.
— És Vera? — Marina mondta ki a nevet, miközben figyelte a férfit, hogy észrevegye az arcán bárminemű jelet. — Mi volt köztetek?
Viktor Mikolajevich elsápadt:
— Honnan tudod?
— Láttam a fényképeket. Ő mindig ott volt melletted.
Hosszú ideig csendben ült, miközben Viktor Mikolajevich a tekintetét a távolba meresztette.
— Igen, voltak érzések, nagyon erősek voltak. De aztán jött Galya. Nem is tudom, honnan jött, őszintén. Ő azt mondta, hogy Vera nem nekem való. Hogy a családja egyszerű, hogy nincsenek nagy lehetőségek. Galya apja pedig gyárigazgató volt. Így történt minden — mondta, miközben vállat vont.
— És csak úgy elfogadtad? — kérdezte Marina meglepve. — Nem harcoltál a boldogságodért?
— Fiatal voltam, ostoba. Galya mindig erősebb karakter volt, kitartó. Vera meg teljesen más volt. Csendes, nyugodt. Aztán elment Kijevbe, egyetemre, és azóta nem láttam.
— És szeretnéd látni őt…?