– Megcsaltál engem? – kérdezte halkan Igor, miközben lesütötte a szemét, és a padlót fixírozta.
Marina nem válaszolt azonnal. Csendben a tükörhöz lépett, megigazította a fülbevalóját, majd az ujjával végighúzott az ajkain, elkenve egy kicsit a rúzst. Aztán megfordult, és nyugodtan ránézett a férjére.
– Emlékszel, te hogyan árultál el engem?
Ez a mondat mélyebbre hatolt, mintha egyszerűen csak annyit mondott volna: „igen.” A szavaiban benne volt az igazság, a fájdalom, a keserűség – és valami, amit már rég el kellett volna mondani.
Marina és Igor tizenhárom éve éltek együtt. Volt két közös gyermekük, egy kis vidéki házuk, autóhitelük – az a fajta élet, amit kívülről stabilnak neveznek.
A mindennapjaikat megszabta a munka, az iskola, a bevásárlás és az esti mese a gyerekekkel. Valaha szerették egymást – nagyon is. Igor huszonévesen odavolt Marináért: verseket írt, virágot hozott, az ablaka alatt várt órákig. Aztán jött az esküvő, egy lány, majd egy fiú. Egy ideig valóban boldogok voltak.
Aztán minden szürkévé vált. A szerelem helyét átvette a megszokás. Igor karrierje szárnyalt, egyre magasabb pozícióba került, és ezzel egyre távolabb sodródott a családjától. A munkája lett az első – a késő esték, a túlórák, a fáradtság. Marina egyedül vitte a hátán a gyerekeket, a háztartást, a hétköznapi logisztikát.
Ekkor lépett az életükbe Lera.
Tíz évvel fiatalabb volt, mindig tökéletesen festett, nevetett Igor minden szaván, és időnként flörtölő üzeneteket küldött. Először csak ártatlan bókok voltak, aztán mélyebb beszélgetések, titkos találkozók, végül egy „kiküldetésnek” álcázott éjszaka egy szállodában.
És innentől nem volt megállás.
Igor megcsalta Marinát. Ismét és ismét. De önmagát nyugtatta:
– Nem számít. Nem mondom el, nem akarom bántani. Úgysem fog rájönni.
Lera nem akarta szétrombolni a családot. Ő csupán a könnyedséget, a szenvedélyt és a férfi önbizalmát adta vissza. Igor mellette újra férfinak érezte magát. Marinával már nem így volt. Őt otthon fáradtan, kócosan, melegítőben találta, gyerekzsivaj és vacsoragőz között.
Egyre gyakrabban kritizálta Marinát:
– Miért nem törődsz már magaddal? – Hova lett a régi szenvedélyed? – Miért vagy ilyen távoli?
Marina próbálta megértetni vele:
– Egyedül vagyok mindenre. Fáradt vagyok. Te csak testben vagy itt, lélekben már rég máshol jársz.
De Igor már nem hallotta őt. Két életet élt egyszerre.
Azt viszont nem tudta, hogy Marina már mindent tudott. Olvasta az üzeneteket. Látta, ahogy a férje más nő után vágyakozik. És valami eltört benne. Már nem fájt – csak undorodott. Nem ordított, nem követelt választ. Csak figyelt. Várta, hogy Igor talán egyszer őszinte lesz.
De nem lett az.
Marina lassan távolodni kezdett. Több időt szánt magára, újra törődött azzal, hogyan néz ki – de már nem Igorért. A mosolya más lett. A tekintete mélyebb. Esténként egyre később ért haza.
Igor semmit sem vett komolyan. Azt gondolta, csak egy időszak, majd elmúlik. Csakhogy Marina már más életet élt – nélküle.
Eltelt egy év. Igor belefáradt Lera játékába. Úgy döntött, megpróbálja rendbe hozni a házasságát.
És ekkor észrevett egy üzenetet Marina telefonján:
„Ma este várlak a szokásos helyen. Ne késs.”
A szíve kihagyott egy ütemet.
– Ki írt neked? – kérdezte remegő hangon.
– Tényleg tudni akarod? – nézett rá Marina nyugodtan.
– Igen!
– Akkor előbb te mesélj arról, akit éveken át rejtegettél.
Igor megfeszült.
– Ez most nem rólam szól. Én kérdezlek!
Marina mély levegőt vett, és nyugodtan válaszolt:
– Azt akarod tudni, hogy megcsaltalak-e?
Aztán halkabban hozzátette:
– Mi lenne, ha előbb te néznél szembe azzal, amit te tettél velem?
Igor lefagyott. Ő akart irányítani, ő akart megbánást látni Marinától. Ehelyett egy tükörbe nézett, és meglátta benne saját bűneit.
Marina nem tagadott. Nem is mentegetőzött.
– Igen, van valaki. Aki hallgat rám. Aki kedves. Aki tisztel. Nem bosszúból voltam vele. Egyszerűen csak újra nő akartam lenni. Nem árnyék.
Ez volt az este, amikor Igor végérvényesen elveszítette őt.
Fél év telt el. Elváltak. A gyerekeket láthatja, de már nem térhet vissza.
Marina újra ragyogott. Volt fénye, tartása, nyugalma.
Igor pedig… más nőknél kereste azt, amit Marinában elveszített. Éjjelente bocsánatkérő üzeneteket írt. De válasz sosem érkezett.
És újra meg újra csak egy mondat csengett a fejében:
– Emlékszel, hogyan árultál el engem?
Ez lett a saját történetének utolsó mondata. Egy mondat, ami örökre visszhangzott benne – egy nő hangján, akit már csak emlékeiben ölelhetett.