Amikor a férjem elhagyott egy fiatal nőért, a gyerekeink őt támogatták – végül is ő volt a nagyvállalat tisztelt igazgatója, míg én csak az egyszerű feleség és anya. Éveken keresztül a nevemet sem ejtették ki, és teljesen magamra maradtam. Nemrég azonban a volt férjem elhunyt, és kiderült, hogy az egész vagyonát a fiatal feleségére hagyta.
Ekkor jutottam eszükbe. Mostanában gyakran meglátogatnak, de pontosan tudom, miért. A lányom nemrégiben elkezdett célozgatni arra, hogy ideje lenne a jövőről, a végrendeletemről gondolkodni. De egyikük sem sejti, milyen meglepetést tartogatok számukra. Mindent csak a halálom után fognak megtudni.
Az évek során a gyerekeim szinte megfeledkeztek rólam, és én is úgy éreztem, mintha egy idegen nyelvet beszélnénk egymás között. A válásunk után végleg az apjuk oldalára álltak – hiszen ő egy tekintélyes ember volt, nagy hírnévvel, míg én csak a „hátország” maradtam.
Az életük hamar kitöltődött az új családjukkal. Utazások, vacsorák drága éttermekben, közös tervek – minderről csak hallomásból értesültem. Én viszont magányosan ültem az üres lakásomban, miközben minden ilyen hír éles tőrdöfésként hatott rám.
Egy idő után azonban rájöttem, hogy nem élhetek így tovább. Úgy döntöttem, magamért kezdek élni. Külföldre mentem dolgozni, és hosszú idő után először éreztem a szabadság ízét. Mire visszatértem, sikerült annyi pénzt keresnem, hogy teljesen megújítsam az otthonomat, és félretegyek a nyugdíjas éveimre.
Eközben a gyerekeim élete is haladt tovább: nagy esküvők, gyerekek, ünnepek. Én csak messziről figyeltem őket. Azután jött a hír: a volt férjem szívrohamban meghalt. Az egész vagyonát a fiatal feleségének hagyta, így a gyerekeim üres kézzel maradtak. És ekkor kezdtek el újra felém fordulni.
Eleinte apró ajándékokkal érkeztek – gyümölcs, édességek –, és arról érdeklődtek, hogy vagyok. Bár mosollyal fogadtam őket, pontosan tudtam, hogy az újonnan jött „törődésük” mögött érdekek húzódnak.
Most 72 éves vagyok. Energikus, egészséges, és elégedett az életemmel. Nemrég azonban a lányom megemlítette, hogy talán ideje lenne végrendeletet készíteni. Később az unokám is meglátogatott, aki nemrég házasodott.
– Nagyi, nem érzed magad egyedül ebben a nagy lakásban? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
– Nem, nagyon jól megvagyok – feleltem mosolyogva.
– De hát ez a lakás túl nagy egy embernek – folytatta. – Biztos nehéz fenntartani. Miért nem költözünk ide a férjemmel? Neked könnyebb lenne, és nekünk sem kellene lakbért fizetni.
A szándékaik átlátszóak voltak. Csak mosolyogtam, majd így válaszoltam:
– Ki mondta, hogy nem kellene fizetni? Persze, kedvezményt kaphatnátok.
Az unokám arca zavart lett. Nyilván arra számított, hogy tárt karokkal fogadom őket, és azt mondom: „Vegyétek el, örömmel adom.” De számukra is tartogatok egy meglepetést.
Évekkel ezelőtt elkészítettem a végrendeletemet, amely szerint a lakásomat halálom után eladják, és a pénzt beteg gyerekeket segítő alapítványoknak adományozzák. Amikor a lányom ezt megtudta, dühösen hívott fel, és igazságtalansággal vádolt. A fiam pedig finoman megjegyezte, hogy szívesen gondoskodna rólam, ha szükségem lenne rá. De a hirtelen jött „szeretetük” nem hatott meg.
Mit gondolsz? A helyemben beengednéd az unokádat, hogy az ingyen lakjon nálad?