Ideje összepakolnod mindened, és indulnod!

A döntések nyara
Vera letette a digitális tollat, hátradőlt a székében, és megdörzsölte fáradt vállait. Éppen ebben a pillanatban lépett be a szobába Alexej. A nő elmosolyodott, ahogy a lemenő nap arany fénye bevilágította a helyiséget.
– Rendben, beleegyezem – mondta könnyed mosollyal, játékos csillogással a szemében. Jólesett neki, hogy Alexej mindig kikéri a véleményét, különösen a vendégekkel kapcsolatban. Mióta a tenger mellett éltek, egyre több látogató érkezett hozzájuk, amit Vera általában nem is bánt.
A házuk barátságos volt, bár nem túl nagy. Tavaly végre elkezdték építeni a vendégházat, de a munkálatok még nem fejeződtek be teljesen.
– El kellene végre készítenünk a házat – jegyezte meg Vera, miközben Alexej arcát fürkészte.
A férfi vállat vont. A barkácsolás sosem volt az erőssége, de ez nem zavarta különösebben.
– Már csak apróságok maradtak hátra – mondta könnyedén.
– És mikor tervezed ezeket az „apróságokat” elvégezni? – vonta fel Vera a szemöldökét.
Alexej elgondolkodott.
– Ha most rábólintasz, mondjuk… két hét múlva?
Vera bólintott.
– Rendben. Akkor jöhetnek.
Alexej megkönnyebbült mosollyal nézett rá, majd egy pillanatnyi habozás után megkérdezte:
– Van kedved sétálni egyet?
Vera megrázta a fejét.
– Túl sok dolgom van.
A férfi elhallgatott. Tudta, hogy Vera ritkán hagyja el a házat. Esténként, amikor a hőség enyhült, néha a kertben dolgozott, de legtöbbször a műtermében maradt, és rajzolt. Ez volt az élete – illusztrációk, könyvek, tervek.
Talán emiatt is szedett fel az utóbbi időben néhány kilót. Hol diétázott, hol számolta a kalóriákat, aztán egy pillanat alatt minden erőfeszítése kárba veszett, amikor egy hirtelen éhségroham eluralkodott rajta.
Önuralom, bűntudat, frusztráció – örök körforgás.
A tenger halk morajlása hallatszott kintről, a kertben a rózsák édes illata lengte be a levegőt. A macska az ablakpárkányon aludt, füle olykor megrándult, amikor a sirályok rikoltottak.
Alexej szó nélkül elindult.
Vera felsóhajtott, felállt, és megmasszírozta a derekát. A tekintete a sarokban álló mérlegre tévedt.
Összeszorította az ajkát, és ráállt.
A mutató könyörtelenül felfelé kúszott.
– Már megint… – gondolta elkeseredetten.
Újabb fél kiló.
A reggel vásárolt túrós batyu csomagja az asztalon hevert. A fele már eltűnt.
– Talán még egy… és utána vége – győzködte magát.
Már nyúlt volna a csomag felé, de hirtelen megállt.
A szégyen bénító érzéssel töltötte el.
Végül határozott mozdulattal visszazárta a csomagot, és kivitte a konyhába.
Egy nyár, amely mindent megváltoztatott
Vera otthon dolgozott, könyveket illusztrált, és csak az eredmény számított. Eközben Alexej állandóan úton volt. Öt éve alapította saját reklámügynökségét. Az elején még egyetlen nyomdagéppel dolgozott, amelyen névjegykártyákat készített. Később kamerát vett, majd grafikus hallgatókat alkalmazott. Az üzlet beindult, egyre többen csatlakoztak hozzá – webdesignerek, szövegírók, művészek. Ma már tizenöt állandó alkalmazottja és ugyanennyi szabadúszója volt.
A vállalkozás sikeres lett. Északon éltek, de néhány éve délen jártak nyaralni. Egy alkalommal a vendégház tulajdonosa felajánlotta nekik, hogy megvehetik az egész birtokot.
Alexej először csak legyintett. De Vera beleszeretett a helybe. Nyolc hektár föld, enyhén lejtős, vad és természetes. Az apja segített a finanszírozásban, így végül Alexej is beleegyezett.
Házat kellett építeniük. Két évvel később már a saját otthonukban éltek. Háromszobás, nem nagy, de kényelmes ház volt. Mikor az első vendégek megérkeztek, eldöntötték: szükség lesz egy vendégházra is.
Váratlan látogatók
Nyár elején Vera elutazott, hogy meglátogassa az édesanyját, és magával vitte az ötéves Natasát is.
– Csak pár nap, oda-vissza megjárom – mondta Alexejnek. – És kérlek… – védőfóliát húzott a monitorára – senki ne menjen be a műtermembe.
– Be is zárom – mondta Alexej tréfásan.
Néhány nappal később Igor érkezett a feleségével és a lányával.
– Ez a hely csodálatos – mondta Julia, ahogy körbenézett.
Alexej büszkén intett a kert felé. Nem volt gondosan nyírt park, hanem vad, természetes birtok, ahol a fű mindig gyorsabban nőtt, mint ahogy levághatta volna.
– Olja, ott a cseresznyefa! – mutatott Alexej a dombtetőre.
A kislány azonnal odaszaladt.
Minden rendben is lett volna, amíg egy óvatlan pillanatban Olja Vera műtermében nem kötött ki.
Lehúzta a monitorról a védőfóliát, és a digitális tollat szorongatta.
– Ne nyúlj semmihez! – szólt rá Alexej nyugodt, de határozott hangon.
Visszatette a tollat, és újra letakarta a monitort. Olja duzzogva elsietett.
De az, amit Julia ezután mondott, Alexejben egy pillanat alatt felébresztett valamit.
– A feleséged még mindig olyan dagadt? – kérdezte egy gúnyos mosollyal.
Másnap reggel Alexej közölte velük:
– Holnap elutaztok.
Miután végre távoztak, Alexej mély levegőt vett, majd Verára nézett.
– Gyerünk a tengerhez. Egész napra.
Vera ránézett, és halkan felnevetett.
Most először, hosszú idő után, elengedte magát.