Amikor Teresa megérkezett a luxusáról híres Dubajba – abba a városba, ahol az égbe nyúló felhőkarcolók az emberiség sikereit jelképezik, és a sivatagi homok ősi titkokat suttog –, szíve egyszerre dobogott izgatottságtól és bizonytalanságtól. A meleg, száraz levegő mintha barátságos öleléssel fogadta volna, ami éles ellentétben állt Mexikó megszokott, enyhe klímájával. Hosszú utazáson keresztül, tengereken és kontinenseken át érkezett, hogy részt vegyen unokatestvére, Józsefina esküvőjén – egy olyan eseményen, amely megtestesítette a város pompáját és gazdagságát.
Teresa, akit élénk zöld szemei és sötét, sivatagi éjszakát idéző haja miatt neveztek így, kissé idegennek érezte magát ebben a ragyogó és fényűző világban. Mégis, a büszkeség, hogy unokatestvére egy gazdag arab családhoz ment feleségül, felülmúlta a kényelmetlenség érzését. A szálloda, ahol megszállt, inkább hasonlított egy modern palotához: táncoló szökőkutakkal és olyan csillárokkal, mintha a levegőben lebegő jégkristályokból állnának.
Az esküvő előtti készülődés közben remegtek a kezei, gondolatai pedig egyetlen személy körül forogtak: Samuel körül, a barátja körül, aki visszatért Mexikóba, és beleveszett a mindennapi közönybe, elfordulva álmaitól. Maga az esküvő pedig minden képzeletet felülmúlt: Teresa átvonult egy arannyal és ezüstszállal átszőtt sátoron, ahol Józsefina hófehér, gyöngyökkel és gyémántokkal díszített ruhájában ragyogott, miközben az utolsó naplemente sugarai megvilágították.
A vőlegény méltóságteljes és kedves volt, és úgy nézett Józsefinára, mintha ő volna a sivatag végtelen csillagos égboltjának egyetlen fénypontja. Az esküvői fogadáson, ahol az egzotikus fűszerek és sivatagi virágok illata lengte be a levegőt, Teresa először találkozott Edwardóval. Olyan kecsesen mozgott a tömegben, akár egy sivatagi macska, mély, sötét szemei pedig találkoztak az övéivel, mintha megállították volna az időt.
Józsefina ragyogott a boldogságtól, kacsintott Edwardra, és bemutatta őt, mint férje unokatestvérét. Teresa és Eduardo között azonnal különleges kapocs alakult ki. Beszélgetésük könnyed és természetes volt, melyet Eduardo vonzó spanyol akcentusa tette még izgalmasabbá.
Meséltek egymásnak, nevettek, és teljesen megfeledkeztek a körülöttük zajló ünneplésről. Ahogy az este véget ért, Teresa gondolatai egyre kevésbé Samuel felé fordultak, inkább Edward felé, aki mindazt megtestesítette, ami Samuelből hiányzott: törődést, őszinte figyelmet és tiszteletet a véleménye iránt. Eduardo minden szava és gesztusa egy új, izgalmas világba csábította.
Amikor Eduardo egy pillanatra elhúzódott, Józsefina odalépett Teresához, és mélyen a szemébe nézve suttogta: „Tudod, mit veszítettél el az évek alatt? Ez a férfi száz Samuelt ér. Ne pazarold az életed valakire, aki sosem értékel igazán.”
Ez a mondat mintha világossá vált volna Teresában. Először engedte meg magának, hogy elképzelje egy másik jövőt – olyat, ahol nem üres álmok és teher a szerelem, hanem boldogság és személyes fejlődés forrása. Az egyhetes dubaji tartózkodása izgalommal teli forgatagban telt el.
Belső küzdelem feszítette a lelkiismeret és az új érzések izgalma között, melyeket Eduardo iránt érzett, miközben egy teljesen új kultúrába merült el. Minden nap tele volt csodákkal: csillagos ég alatt tett sétákkal, mesebeli arab éttermekben elfogyasztott vacsorákkal és mély, éjszakai beszélgetésekkel. Eduardo bemutatta neki az arab kultúra olyan oldalait, melyek lerombolták előítéleteit, mesélve a gazdag költészetről, filozófiáról és jelentős tudományos eredményekről.
Eduardo tiszteletteljes és csodáló tekintete olyan kötődést ébresztett Teresában, amilyet még soha nem érzett Samuél iránt. Ám sajnos az idő hamar elszaladt. A zsúfolt repülőtéren, a világ minden tájáról érkező utazók között, Teresa szívből búcsút vett Józsefinától és Edwardótól. Józsefina szorosan átölelte, és suttogta: „Emlékezz mindenre, amin átmentél itt. Megérdemled a boldogságot, sose elégedj meg kevesebbel.”
Edward szorosan fogta a kezét, mélyen a szemébe nézve azt mondta: „A sivatag tele van titkokkal – s a legnagyobb titok, hogy mindig van oázis. Remélem, te is megtalálod.”
E szavakkal Teresa felszállt a mexikói járatra. Amikor a repülőgép felemelkedett, az aranyból és üvegből épült fénylő város lassan eltűnt, elnyelte a sivatag végtelen homokja, várva, hogy egyszer újra felfedezzék. Visszatérve a mexikói földre, mintha egy intenzív álomból ébredt volna fel, és egy rideg, egyszínű valóságba csöppent.
A valaha megnyugtató, ismerős városi hangok és illatok – a tacos zamata, a nyüzsgő piacok hangzavara – most unalmasnak és élettelennek tűntek a gazdag, színes dubaji élmények fényében. Amikor hazatért, Samuel ott volt a közös lakásban, arca egy furcsa keveréke volt a megkönnyebbülésnek és a neheztelésnek.
„Hazajöttél!” — mondta röviden, mintha nem is érdekelné az őt körülvevő világ. Az ő közönyös hozzáállása és Edward figyelmes jelenléte közötti különbség mély bánatot szült Teresában. A napok hetekké, a hetek hónapokká váltak, és Teresa igyekezett visszatérni a grafikai tervezés és társasági élet monoton rutinjába, ami most unalmasnak tűnt a sivatagi kalandokhoz képest.
Mégis, minden este, amikor elaludt, újra és újra visszatért gondolataiban Dubaj fényes utcáihoz, Eduardo mosolyához és az izgalomhoz, amelyet az ottani korlátlan lehetőségek hoztak. Józsefina hívásai különös kapocsként szolgáltak számára ehhez a szürreális élményhez. Unokatestvére, aki boldogságtól sugárzott és gyermekáldás előtt állt, gyakran emlegette Edwardót. „Még mindig rólad kérdez” — jegyezte meg tréfásan Józsefina. „Sosem találkozott még senkivel, aki olyan lenne, mint te.”
Minden egyes említés Edwardról felgyorsította Teresa szívverését, ám vele együtt kínzó bűntudat is szorította. Hogyan járhatott a gondolata más férfi körül, miközben Samuel mellett élt évekig, hiányosságai ellenére? Ezek a kétségek váratlanul törtek rá: főzés közben, munkahelyi találkozókon, álmatlan éjszakákon. Samuel, tudatában sem volt annak, ami benn Teresa lelkében zajlott, távolságtartó és néha szarkasztikus volt.
Amikor Teresa megemlítette az utazásokat, Samuel féltékenyen reagált, különösen, ha új programokat ajánlott, például egy vacsorát egy különleges étteremben. „Az arab hercegnő iránti bűvöleted már elmúlt” — mondta egyszer nevetve. Szavai fájtak, de Teresának tudatosította a helyzetét.
Egyre inkább kezdte a kapcsolatukat úgy látni, mint egy kényelmi mocsarat, amely lassan pusztította el álmait, szenvedélyeit és önbecsülését. Dubaji élményei és Eduardo személye megmutatták neki azt az életet, ahol értékelik, ahol támogatják a vágyait, és ahol a szerelem nem teher, hanem boldogság és fejlődés forrása. Most Teresa egy fontos döntés előtt áll…