Olga Szergejevna lassan kisimította az abroszt, majd hátralépett, hogy megszemlélje az ünnepi asztalt. Az ötvenötödik születésnapja volt, s bár a szám hidegen csillogott, ő minden mozdulatában lelkes ünnepet akart varázsolni. Szegfűk hajoltak a vázában, a tálakon gondosan elkészített saláták, hideg előételek és az ő híres padlizsántekercsei sorakoztak. A tűzhelyen a borscs rotyogott, húsosan, ahogy Timur szerette, bár néha még így is morgolódott, hogy „a leves hús nélkül nem valódi étel”.
Olga szíve szinte kiugrott a helyéről, ahogy minden csöngetést várt. Timur napok óta célozgatott valami „különleges ajándékra, amit sosem fog elfelejteni”. Olga titkon abban reménykedett, hogy ez végre az a gyűrű lesz, amely valódi feleséggé, nem csupán „élettárssá” teszi őt. Nem pusztán szimbólumot akart, hanem biztosítékot: hogy ha egyszer kórházba kerül, vagy ha öröklésre kerül sor, az ő neve ott álljon, törvényes joggal. Tíz év „polgári házasság” után a nyugalom és a biztonság fontosabb lett számára, mint a szenvedély.
Az ajtó csapódott.
Artyom és Nika léptek be, mosolyogva, virágokkal és ajándékdobozokkal a kezükben.
– Boldog születésnapot, anya! – kiáltotta Artyom, és szorosan megölelte. Harminckét éves volt már, mérnök egy orvosi műszergyárban, munkabíró, kitartó, épp olyan, mint amilyen az apja volt a jobb időkben.
Nika, a huszonnyolc éves húga, könnyedebb, bohókásabb természet volt. Reklámügynökségnél dolgozott, és folyton új tervekkel állt elő, egyszer lakásfelújítás, másszor utazás, mindig tele energiával.
– Nézd, anya, ez a tiéd – nyújtotta át az ajándékot. – Egy különleges sál, igazi selyemből, Párizsból rendeltem.
Olga szeme könnybe lábadt. De gondolatai vissza-visszasiklottak Timurra. Vajon ő mit hoz? Vajon beteljesíti-e végre a reményt?
A várakozás
A vendégek lassan érkeztek. A szomszédok, néhány régi kolléganő, és természetesen Timur. Ő késve érkezett, ahogy mindig, öblös nevetéssel és harsány kézfogásokkal.
– Boldog születésnapot, drágám! – mondta, miközben egy apró dobozt húzott elő a zsebéből.
Olga szíve kihagyott egy ütemet. Ez lenne az? Egy gyűrű? Az a pillanat, amire vágyott?
Ám amikor kinyitotta a dobozt, benne nem gyűrű, hanem egy aranyszínű kulcstartó csillogott, rajta egy apró bicskával és egy sörnyitóval.
– Praktikus, igaz? – kacsintott Timur. – Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged rá.
A szoba csendbe dermedt. Artyom tekintete megkeményedett, Nika összevont szemöldökkel nézett a férfira. Olga arca azonban mosolyban maradt – bár belül valami összeroppant.
A vacsora
Az este folytatódott, a vendégek beszélgettek, poharaztak, a borscs illata betöltötte a szobát. Olga igyekezett vidám lenni, de minden nevetés mögött ott bujkált a keserűség.
Artyom figyelte anyját. Meglátta a fáradtságot a mosolya mögött, és valami megmozdult benne. Évek óta hallgatta, hogyan beszél Timur lekezelően, hogyan kerülgeti a komoly felelősséget, hogyan ígérget, de sosem teljesít.
Amikor Timur a második pohár vodkát döntötte le, újra elkezdte a szokásos történeteit a „nagy üzleti lehetőségekről, amelyek bármelyik nap beérnek”. Nika szeme megvillant.
– Timur bácsi – mondta szokatlan élességgel –, tíz éve halljuk ugyanazt. Mikor lesz ebből valami?
A férfi felnevetett, legyintett. – A fiatalok mindig türelmetlenek. Majd meglátjátok.
Olga lehajtotta a fejét.
A fordulat
Az este vége felé Artyom felállt.
– Anya, van valami, amit mondanom kell. Nem akartam a születésnapodon előhozni, de most eljött az idő.
A vendégek elcsendesedtek.
– Megvásároltam egy házat, nem messze innen. Kicsi, de kényelmes, és minden papírt a te nevedre írattam. Ez a te otthonod lesz, függetlenül bárkitől.
Olga döbbenten nézett fiára. – De hogyan…?
– Spóroltam – felelte Artyom egyszerűen. – Sokáig. És úgy gondoltam, nem várhatunk tovább. Te többet érdemelsz, mint üres ígéreteket.
A szoba megtelt suttogással. Timur arca elvörösödött. – Ez sértés! – csattant fel. – Azt hiszitek, nem tudom ellátni Olgát?
Nika hideg mosollyal válaszolt: – Nem, csak azt hisszük, hogy tíz év alatt egyszer sem tetted meg.
A váratlan befejezés
Az este hamar véget ért. A vendégek elmentek, a lakás elcsendesedett. Timur összecsapta a kezét.
– Olga, hát nem látod, hogy ellenem fordítják a gyerekeidet? Én vagyok az, aki melletted állt mindvégig!
Olga lassan felállt az asztaltól. Megfogta a kulcstartót, amit kapott, és az asztalra tette.
– Nem, Timur. Te voltál az, aki mellettem állt – de soha nem velem. És ez különbség.
Kinyitotta a fiókot, elővette az új ház kulcsát, amit Artyom adott neki. A fém hidegen csillogott a fényben.
– Holnaptól másképp lesz. Én döntöm el, hol a helyem. És nem melletted, hanem a saját otthonomban.
Timur döbbenten nézte, ahogy Olga a kulcsot tenyerében szorongatva kimegy a szobából.
Az ajtó lassan becsukódott mögötte, és a férfi egyedül maradt a csillogó kulcstartóval – az „ajándékkal”, amely hirtelen üres gúnnyá vált.
Odakint, a hűvös éjszakában Olga mély levegőt vett. A szívében először nem a várakozás zakatolt, hanem a szabadság.
És ekkor értette meg igazán: az ajándék, amit soha nem felejt el, nem Timur dobozából érkezett, hanem saját gyermekeinek szeretetéből és tiszteletéből.