Sonia Zajtseva összes barátnőjét már férjhez adták, csupán Verka maradt egyedül. Arcán szeplők tarkázták, és egy nagy anyajegy díszítette az egyik oldalát.
Ők ketten rendszeresen, ám sikertelenül látogatták a helyi klub táncos estjeit. A környékbeli, még házasságra szabad fiúk a klubban sétálgattak, izzó tekintettel keresve érdekes lányokat, de Sonit és Verkát óvatosan kerülték, nehogy hamis reményeket ébresszenek bennük.
Sonja sosem áltatta magát a helybeli fiúk nézeteivel kapcsolatban: „Nézd csak, milyen fölényesek. Csak lehet, hogy nekünk Verával sincs szükségünk ilyen buta legényekre.”
Az ő vigaszuk mindig az volt, miközben hátukkal a klub falát támasztották: „Akiket érdemes volt, már rég elvitték. Csak az maradt, akikről azt mondják, hogy ‘úgysem kell senkinek’.
„Mindenkit, akinek volt esze, elvitték már. Csak azok maradtak, akikről mondják, ‘nem érdemes rájuk időt vesztegetni’.”
Sonja azonban türelmesen állt ott, várva a ritkán megjelenő, idegen férfiakat, akik rögtön észrevették őt. Nem csoda, hiszen mindig divatos ruhákban jelent meg, és a látogatók hamar észrevették, hogy szónoki képessége kiváló, szavai folyamatosan gördülnek, hangja pedig kellemes.
Az érkező fiúk azonban gyakran elvesztették érdeklődésüket, amint kézbe kérték táncolni, mert sajnos Sonja sántasága azonnal feltűnt, amelyet semmilyen finom ruha nem tudott eltakarni.
Otthon az édesanyja éjszakánként aggódva várta vissza, és mindig érdeklődve kérdezte: „Nos, lányom, hogy mentél táncolni? Mikor hozod már haza a vőlegényt?”
Sonja csendesen bicegett a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Az anyja mélyeket sóhajtott és próbált erőt adni neki: „Nem kell törődni velük, buta férfiak, úgysem értenek semmit! Ne is járj többé a klubba, a végén úgyis megtalál a sorsod. Minden megházasodik, téged is visznek majd. Csak szép vagy, és ruháid is vannak.”
Szonja hangja reszketett az ajtó mögül, sírásban tört ki: „Mit érnek ezek a ruhák, ha én sántítok? Miért születtem így? Talán egy árvaházban jobb lett volna! Nem akarok élni! Miért lennék én kevesebb a többieknél, mikor szebb is vagyok, mégis úgy néznek rám, mintha teher volnék!”
Apja is felkelt emiatt, eltolta feleségét az ajtótól, mutogatva neki: „Menj aludni, ne mérgezd a gyerek lelkét. Mindig találnak nők valami okot a panaszkodásra. Ha nem mész férjhez, akkor is maradj itt velünk! Ki űz ki innen? Sonja vagy, elég vagy nekünk. És egyáltalán, ezek a klubos fickók nem érnek egy petákot sem.”
Napok teltek el otthoni munkával és gondokkal. Sonja betöltötte a harmincötöt, az életkora egy lányból teljes értékű asszonyt faragott. Már rég lemondott arról, hogy valaha férjhez megy.
- Mindig akad munka a falusi ház körül.
- Szabadidejében pedig kézműves volt: készített gyöngyfűzött képeket és színes rongyszőnyegeket.
- Most patchwork takarót fontolgatott varrni, ami sok türelmet kívánt.
Ám amikor begyűjtött minden anyagot, anyja hirtelen félbeszakította a munkáját: „Sonja, nem készülsz a nászodra? Gondolod, hogy csak a Verka megy férjhez?”
Ez meglepte Sonját: „Verka férjhez megy? Senki nem szólt, és meghívót sem kaptam.”
Anyja ráncolta a homlokát: „De az egész falu tud róla. Furcsa, hogy te nem.”
Sonja mérgesen kiment a varrógép mellől, majd tükörbe nézett, és rámosolygott a buta köntösére: „Így megyek? Kinek akarok tetszeni?” Dühösen indult el a Verka házához.
Messziről látta a sok vendéget a színes esernyők alatt, és megpillantotta a vőlegényt, akit ráadásul a baráti banda váltságdíjért követelt. Megkerülve az utat állókat, Sonja bicegve belépett a házba, de Verka anyja, Natália Pavlovna, elfordította tekintetét, arcán fagyos grimasz jelent meg.
Ez a szemkontaktus többet elárult, mint bármi: „Nem vagy kívánatos itt, miért jöttél?”
„Szervusz, Soncsi” – suttogta halkan Verka anyja – „Nem mehetsz be, mert a menyasszony ott van.” Amikor Sonja visszafogta magát, Natália oldalra vezette, és megkérdezte: „Mit szerettél volna átadni Verkának?”
„Csak azt akartam tudni, miért titkolta, hogy férjhez megy. Hiszen a legjobb barátnők voltunk, de most nem engem választott tanúnak. Ez nem igazságos.”
Natália hamisan mosolygott, átkarolta Sonját, és így szólt: „Régen volt már az, mikor barátok voltatok. Most Verka férjhez megy. Jobb, ha hazamész. Nehogy veszekedést akard.”
Sonja később tudta csak meg, hogy Verka varázslatos módon eltüntette az arcáról anyajegyet és az összes szeplőt. Ez lehet az oka akkor, hogy gyorsan férjhez ment.
Fájdalmas volt látni, hogy ő egyedül maradt, akit senki sem akart…
Szülői támogatással – bár könnyek kísérték – Sonja nekilátott a mezőn dolgozni, kaszával és vödrökkel felszerelkezve. Egy év telt el így, mikor a falusi asszonyok már nem „öregleánynak”, hanem „évszázadosnak” hívták őt.
Anyja próbált segíteni, amelyhez javasolta, hogy vigyék el egy jósnőhöz, mert „valami átok ül rajtad”. Sonja elfogadta az új nevet, a „Sofijának” kezdett így szólítani magát.
Anyja mesélt arról is, hogy egy másik nő, Nadjka Pérsina, három gyerekes anyaként is gyorsan talált új férjet egy társkereső oldalon, és ez Sofijának reményt adott.
37 éves korára végre levették a gipszet a lábáról, bár a sántaság enyhén megmaradt. Élénken kezdett férjet keresni, éppen azon a társkereső portálon, ahol a barátnője is megtalálta a mostohaapját.
- Az oldal segítségével profi képeket töltött fel.
- Rájöttek, hogy okos, szép, gyermektelen nőként ő egyre keresettebb lett.
- Főként elvált, csalódott, vagyonos férfiak kerestek hasonló társat.
Verka egy év házasság után visszatért szülői házba, mert rossz férjet fogott ki. Egy nap meg is kopogtatta Sonja ajtaját, de csak az anyuka nyitott neki.
„Szia, Verka! A Sonja már nincs itt, férjhez ment és Olaszországban él.”
Az anyuka nevetve megjegyezte, hogy az élet néha igazságtalannak tűnik: „Sonja sorsa megóvta a külföldi házasságot, pedig évekig sántán élt.”
Verka szomorúan kérte, hogy közvetítsen Sonja felé, mert régen nagyon jó barátnők voltak, és ő is szeretne külföldre utazni.
Az eset rávilágít arra, hogy bár az élet megpróbált minket eltávolítani, az igaz barátság és a kitartás gyakran elhozza a váratlan boldogságot.