Nina fáradtan kapaszkodott a lépcsők korlátjába, miközben az egyetlen kis lakásának kulcsa mélyen a tenyerébe fúródott. Már hat éve élnek Valerijjel ebben a lepattant külvárosi lakásban. Hat év telt el, miközben saját otthonra gyűjtöttek, ám a pénz sosem volt elég.
– Szia, napfényem – mosolygott Valerij, ahogy mindig szokott. – Hogyan ment a munka?
– Csak rémálom – sóhajtott Nina, és levette kabátját. – És nálad?
– Minden rendben – válaszolt Valerij. – Anyám hívott, vasárnapi vacsorára meghívott.
Nina megdermedt kabáttal a kezében. Ó, csak ne… A szülőanyjához menni mindig kínzásnak tűnt. Mindig talált valamit, amin kritizálhatta őket.
– Majd újra mesél arról, milyen jól él Galina, és hogy mi semmit sem értünk el? – kérdezte halkan Nina.
– Ne hallgass rá – simogatta meg Valerij a haját. – Hamarosan elköltözünk, meglátod.
Évek óta ezt hallja, mégis a pénz egyre csak hiányzik.
Vasárnap Valentiná Petrovna savanyú mosollyal nyitott be az ajtón.
– Na, megjöttek az ifjú házasok – nézett kritikus szemmel Ninára. – Nina, mi ez a frizura? Egyáltalán nincs rendben.
– Anyu, kérlek, ne kezdj – kérte Valerij, közben levette a cipőjét.
– Mit mondtam, ami rossz lenne? Egy nőnek törődnie kell magával. Galina mindig ápolt és rendezett.
Galina, aki a nappaliban ült a kislányával az ölében, leereszkedő mosollyal köszöntötte Ninát. A válás után visszaköltözött anyjához, és most példaképnek számított.
– Szia, Nina – mondta édesen Galina. – Nagyon lefogytál, nincs elég pénz rendes ételre?
Nina csendben leült az asztalhoz, szokás szerint benyelte a szúró megjegyzéseket. Valerij zavartan lépkedett mellette, de nem állt ki mellette. Anyja jelenlétében engedelmesen viselkedett.
– Nem találsz rendes munkát? – folytatta a mama támadását. – Galina bankban dolgozott! Ott már van valami pozíció!
– Ninanak jó a munkahelye, anya – szólt közbe végül Valerij.
– Jó? – fintorgott Valentiná. – Aprópénzt keres. Ebből nem tartotok el egy családot.
Nina ökölbe szorította a kezét az asztal alatt, mialatt egy belső tűzhullám tombolt benne. De nem akart nyilvánosan civakodni, inkább elviselte a látogatásokat türelemmel.
Otthon csendben tértek haza. Valerij bekapcsolta a tévét, Nina a konyhába ment főzni. Ismétlődő rutin, és a megszokott csend egy újabb családi összejövetel után.
Következő nap csengett a telefon. Nina felvette, azt várva, hogy kollégája vagy barátnője szólal meg.
– Nina Szergejevna? Jegyzőkönyvvezető vagyok. Fontos híreim vannak a nagynénje, Antonina örökségével kapcsolatban.
Szíve megállt egy pillanatra. Aunt Tonya egy hónappal ezelőtt halt meg, és senki sem beszélt az örökségről.
– Önt megillet egy két szobás lakás a Moszkvai kerületben – folytatta a jegyző. – A dokumentumokat holnap átveheti.
Nina ledőlt a székre, nehezen hitve el, amit hallott. Egy kétszobás lakás. Jó környéken. Ez volt az esélyük egy jobb életre.
Valerij kimerülten jött haza a munkából.
– Van egy hír – remegett Nina hangja. – Tonya néni lakást hagyott rám.
Valerij mozdulatlanul állt a bejáratnál, kabátját sem vette le.
– Milyen lakást?
– Egy kétszobásat, Moszkvai kerületben. Téglaház, zöld környezet –, gyorsan, szinte zihálva beszélt Nina. – Felújításra szorul, de világos és meleg.
Valerij lassan odalépett. Nina felállt, és a konyhában megölelték egymást.
Végre saját otthonuk volt! Többé nem kellett elviselniük mások megjegyzéseit és másodrangú lakók lenni. Az öröm azonban hamar elillant – kemény munka várt rájuk.
– Valer, nézd, milyen tapétákat választottam a hálóba – szórta szét Nina az asztalon a mintákat. – Krémes, puha árnyalatok.
– Csinos – bólintott Valerij. – Mennyibe kerül?
– Maradunk a költségvetésünkben – nyugtatott Nina. – Már három üzletet végigjártam és összehasonlítottam az árakat.
Valerij átölelte, megcsókolta a feje búbját. Nina lehunyta szemét. Hamarosan minden megváltozik – végre egy igazi otthon.
A felújítás mindkettejüket teljesen lekötötte. Nina estig fórumokat bújva mestereket keresett, építőanyag boltokba rohangált. Valerij hétvégente segített – vésővel vájta a falat, tapétázott, mennyezetet festett. Egyre inkább kimerültek.
– Drágám, felvettem egy másik munkát is – sóhajtott Valerij, amikor ledőlt a kanapéra. – Több pénz kell a felújításhoz, mint gondoltuk.
– Én ötvenezer rubelt kölcsönkértem Svetától – vallotta be Nina. – Két hónapon belül visszafizetem.
Valerij arcát kézzel törölte meg. A megtakarítások gyorsan fogyatkoztak, de már túl messzire jutottak, visszafordulni nem lehetett.
Szombaton csengettek az új lakás ajtaján. Nina piszkos ronggyal a kezében nyitott – épp most mosta fel a laminált padló felrakása után.
– Ó, micsoda rendmániás – szúrt oda Valentiná Petrovna gúnyosan, mintha belépődíj nélkül lépett volna be. – Mutasd, mit sikerült összehoznod.
Mögötte Galina követte a kislányával a karján.
– Csak megnézzük, mit művelsz – magyarázta sógornő, miközben szemügyre vette a bejáratot. – Anya aggódik Valerij miatt.
Nina vezette őket a lakásban, de belül feszülten várta a következő kritikákat. Valentiná Petrovna mindent kifogásolt – a fürdő csempéjét, a falak színét.
– Miért olyan drága csempét választottál? – kérdezte hitetlenkedve. – Itt inkább csillagos tapéta lenne praktikusabb. Te mindent rosszul csinálsz, Nina.
– Nekem tetszik – válaszolta halkan Nina.
– Ki kérdezte? – fújtatott Galina. – Valerij fog itt élni, nem csak te.
Nina összeszorította a fogát, miközben port törölt. A rokonaiból semmi segítséget nem kapott, csak állandó kritikákat és ingerléseket találkozáskor.
„Minden nap egy-egy sértés – de a saját otthonunkért való küzdelem megéri.”
Azonban a gondolat, hogy mindjárt vége a szenvedésnek, és valami új kezdődik, melegséggel töltötte el. Csak egy kis türelem – és végre szabadok lesznek.
Elérkezett az utolsó nap a bérelt albérletben. Valerij korán indult munkába, búcsúzáskor megcsókolta Ninát.
– Ma az utolsó nap, amit bérelünk – suttogta. – Holnap végre a saját ágyunkban alszunk.
Nina pakolta össze a felújítás után maradt hulladékot, súrolta a padlót, mosott ablakot. A levegőben festék és frissesség illata keveredett, újdonság varázsával. Minden ragyogott az új kezdet fényében.
Ekkor hirtelen csengettek. Nina kinyitotta. Ki lehet az, hogy hétköznap délben feltűnt?
Az ajtóban Valentiná Petrovna állt egy nagy táskával.
– Szia, Nina – lépett be a bejáratba. – Hogy mennek a dolgok, halad a felújítás?
– Már majdnem kész – válaszolta Nina, és becsukta az ajtót.
A mama lassan körbejárta a lakást, megnézett minden szobát, majd leült az ebédlőasztalhoz. Nina észrevette, mennyire figyelmesen vizsgálja a helyet.
– Van tea? – kérdezte Valentiná Petrovna, miközben elővett valamit a táskájából.
– Persze, már készítem is – helyezte a vízforralót a tűzhelyre Nina.
Miközben a víz forrt, a mama mély csöndben bólintgatott, nézte körül a lakást. Nina ideges volt – tudta, hogy ezek a látogatások nem végződnek jól.
– Jó lett a lakás – mondta végül Valentiná Petrovna, kortyolva a teából. – Világos és tágas.
Azután lehelyezte a csészét, kinézett az ablakon, majd tekintetét Ninára vetette.
– Gondoltam valamire. Éljetek csak nálunk egy darabig, én pedig a te lakásodban rendezném be Galinát és az unokáját.
A szülőanya nyugodtan beszélt, mintha ez a legtermészetesebb lenne.
A világ megállt egy pillanatra. Nina hitetlenül bámulta Valentinát. Mintha csak egy egyszerű javaslatot tett volna.
– Mit mondott? – kérdezte halkan.
– Azt, hogy nálunk laktok egy ideig – ismételte sápadtan Valentiná. – Galina és az unokája pedig a ti lakásodban. Ez igazságos – a lánynak és a gyermeknek külön hely kell. Ti ketten meg majd majdnem osztoztok rajtam, annyira nem nagy baj.
Nina arca elvörösödött, veséjében forró haraglan kezdett lobogni. Hónapok elmulasztott hallgatása, tűrés, elfojtott sértések úgy fortyogtak benne, akár a láva.
– Családról beszél – emelte hangját Valentiná. – Meg kell érteni, alkalmazkodni kell, nőnek kell lenni.
– Milyen család? – remegett Nina hangja dühében. – Ez a lakás az enyém! Az én örökségem!
– És akkor mi van? – fintorgott Valentiná.
Nina felállt, keze reszketett. Mindent beleadott a felújításba: az energiáját, az idejét, a megtakarításait, miközben ez a nő nyugodtan hímezett-hámozott a háttérben, és másoknak akarta átadni az otthont.
– Mi magunk végeztük a felújítást! – kiáltotta Nina. – Te még csak meg sem mozdultál, csak kritizáltál! Sem te, sem a lányod nem rendelkezik jogokkal ehhez a lakáshoz!
– Hogy merészelsz velem így beszélni? – háborodott fel Valentiná. – Nem vagy velem egy súlycsoportban, kislány. Szükség van erre, most meg kell engednetek!
– Milyen szükséglet? – alig ismert rá saját hangjára Nina. – A lányodnak van egy külön szobája nálatok.
Az anyós összeszorította ajkait, látszott, hogy nem számított ilyen éles ellenállásra a csendes menyétől.
– Galinának kevés itt a hely – mondta hűvösen. – Itt több tér, szép, és a gyermeknek játszóhely is kell.
Ebben a pillanatban csattant be az előszoba ajtaja. Valerij jött vissza, elfelejtve az asztalon a papírokat. Nina a férjére nézett, szemeiben a düh és a könnyek keveredtek.
– Anyád azt javasolja, hogy költözzünk el innen – mondta Nina, a szülőanyjára mutatva. – Hogy Galina és a kislánya itt lakjanak.
Valerij mozdulatlanná dermedve állt a konyha ajtajában, váltogatva a tekintetét felesége és anyja között. Valentiná Petrovna megfeszült, készen állt a konfrontációra.
– Valerocska – beszélt lágyan. – Nem akarok elűzni benneteket. Csak nálam laknátok, Galinának meg jobb lesz veletek szemben.
– Anyu – lépett lassan az asztalhoz Valerij. – Ez Nina lakása. Itt élünk.
– Na és? – legyintett ingerülten Valentiná. – Galina a nővéred, gyereke van, ti fiatalok alkalmazkodjatok.
Nina a férjére nézett. Most dőlt el minden – a házasságuk, a jövőjük, az élethez való joguk. Valerij néhány másodpercig hallgatott, miközben anyját szemlélte.
– Menj el, anya. Most azonnal.
Valentina Petrovna megdöbbent.
– Mit mondasz? Hogy beszélsz velem?
– Én döntöm el, hol lakom – lépett közelebb Valerij anyjához. – Ez Nina lakása, és senki nem fog osztozkodni rajta. Csak mi ketten élünk itt.
Az anya felpattant, arca haragtól elvörösödött.
– Megőrültél? – fújtatott. – Az anyádat árulod el egy nő miatt?
– Anya, gyere, kérlek – fáradtan mondta Valerij. – Elég volt.
Valentiná összeszedte a táskáját, mérges pillantást vetett Ninára.
– Meg fogjátok bánni – suttogta indulás közben. – Leromboljátok a családot!
Valerij elkísérte anyját az ajtóig, becsukta, majd feleségehez lépett. Nina az ablaknál állt, remegett az idegességtől. Valerij átölelte, megcsókolta.
– Veled vagyok – suttogta. – Ne aggódj, ilyen nem fog még egyszer előfordulni.
Két év telt el. Nina és Valerij boldogan éltek saját lakásukban. Nina gyönyörű függönyöket függesztett fel, virágokat nevelt az ablakpárkányon, és festményeket rakott a nappali falaira. A balkonon egy hangulatos zugot alakított ki, ahol reggelente kávézott és a várost nézte. Egy kedvenc fotelt is szerzett az ablak mellé, ahol esténként olvasott.
Az anyós és sógornő már nem látogatták őket. Valentiná Petrovna néhányszor telefonon próbálkozott, könyörgött és nyomást gyakorolt Ninára, hogy állítsa helyre a családot, ám aztán elhallgatott. Valerij ritkábban látogatta az anyját, a kapcsolatuk megszakadt. Nina nem avatkozott bele, ez volt a férje döntése.
Nina látta, hogy nehéz a férjének ez a helyzet, de ő felnőtt ember volt. Nina pedig nem játszotta tovább a néma, alkalmazkodó meny szerepét. Egyszerűen békében és őszintén élt mellette, a saját módján.
Fontos tanulság: “A valódi bátorság nem az ítélet nélküli engedelmesség, hanem a saját jogainkért való kiállás.”
Amikor barátnői megkérdezték, nem félt-e szembeszállni az anyóssal, Nina mosolyogva válaszolt:
– Az a valódi félelem, amikor meg sem kérdeznek, már eldöntöttek helyetted mindent. Ez a valódi félelem. De kiállni magadért – ahhoz már nincs szükség bátorságra.
Ez a történet emléket állít annak az elszántnak, aki kiállt az otthonáért és azért, hogy méltósággal élhessen a saját terében, még ha körülötte mások állandóan megpróbálták megvonni tőle azt, ami az övé.
A berendezés, a felújítás, a saját munka és a kitartás végül meghozta gyümölcsét – a szeretett otthon vaskos alapját.