Artyom még mindig a tükör előtt állt, mozdulatlanul, mintha minden mozdulattal próbálta volna összeszedni az utolsó morzsáit annak a férfinak, aki a napokban mindent elveszíthet. Az ujjaival idegesen igazgatta a gallérját, de valami megváltozott benne. A tükörkép már nem ő volt, hanem egy idegen, aki mindent túl gondol, aki mindent félt.
A férjem, aki mindig az volt, aki tudta, hogyan kell kezelni a problémákat, ma zavarodott volt, mint egy tinédzser az első szerelmi vallomás előtt. Nem tudtam pontosan, mi történt vele. Milyen titkokat rejtegethetett, hogy így összeroppanjon? Mi történt Artyommal, hogy a biztos logika és rendet kereső férfi helyett most egy kisfiút láttam, aki egy szoros kabátban és túl nagy szórakozott szemekkel próbálja megállni a helyét egy teljesen új világban?
Az ajtófélfának dőlve néztem őt, és közben elgondolkodtam. Én pedig ott álltam, valaki, akit már nem ismert. Már nem a férjemet láttam, hanem valamit, amit nem tudtam hova tenni. Egy idegent.
– Szófia, készen vagy már? – kiabált Artyom, és a hangja halk, remegő volt. Mintha nem is saját magának beszélt volna, hanem valaki másnak. Egy másik embernek, aki nem a felesége.
– Majdnem – válaszoltam, miközben a szekrény előtt állva egy halvány mosolyt erőltettem az arcomra. Az egész helyzet egyre abszurdabbá vált. Artyom, a férjem, aki eddig mindig tudta, mit kell mondani, most olyan volt, mint aki elvesztette a fonalat. Mégis, ahogy tükörből néztem őt, valami más is történt. Valami, amit eddig nem vettem észre.
A kérdés nem az volt, hogy mit rejtegetett, hanem hogy miért kellett neki mindent titokban tartania.
– Mesélj még Aliszáról! – mondtam, próbálva oldani a feszültséget. – A nővéredről.
Artyom arcán egy ideges rándulás futott végig. Az ajkát, mint egy védőpajzsot, elharapta. Az ilyen kis mozdulatok mindig elárulták őt. És most is ez történt. Az ő titkai, amit még a legszorosabb embere előtt is el akart rejteni.
– Mit is lehet róla mondani… – kezdett bele, és a szavak nem illeszkedtek, mintha magát próbálta volna meggyőzni. – Ő… ő egy sikeres nő. Nagyon sikeres. És mióta Isztambulban él, hát… jól él. A férje is jómódú, és mindent megtehetnek.
A feszültség, amit a szavai generáltak, mindent betöltött a levegőben. Közben én figyeltem, hogyan változik a férjem arca. Még valamit mondott, de már nem volt fontos. A valódi kérdés az volt, miért próbált mindent szebbé tenni, miért próbált elrejteni valamit, ami úgyis kiderül. Miért érezte, hogy titkolóznia kell, hogy „jó fiúnak” kell mutatkoznia, miközben én már mindent tudtam?
De akkor jött a valódi meglepetés.
– És mióta külföldön él, azóta… – folytatta Artyom, de én már nem figyeltem rá. Éreztem, hogy a helyzet kicsúszik a kezei közül. A titkok, amiket ő őrizni akart, most mind kipattantak a felszínre, mint egy szivárgó csapda.
– Miért nem mondtad el? – kérdeztem halkan. – Miért kell ezt titkolnod, Artyom?
Ő hátranézett, és a tekintete most valami más volt. Valami, amit sosem láttam nála. Félelem.
– Szófia, ez nem olyan egyszerű – mondta, és az arca eltorzult egy pillanatra. – Nem akartam, hogy tudj róla.
A házasságunk eddigi alapja hirtelen megremegett. Amit eddig sziklaszilárdnak hittem, most darabokra hullott.
– Artyom… mi van, ha mindez nem úgy van, ahogy te mondod? – kérdeztem, most már határozottan. – Mi van, ha a valóság nem egy sikeres nővérről, hanem egy teljesen más történetről szól?
Artyom sápadt lett. Az ajkai elfehéredtek. És ekkor a valóság, amit eddig csak halvány árnyékként érzékeltem, teljesen kitárult előttem. Artyom titkolózása nem csupán egy testvéri titok volt. Ő maga is titok volt.
– Mi van, ha mindez a családunk múltjában gyökerezik? – kérdeztem most már teljesen nyíltan.
Artyom tétován hátrált egy lépést, és a feszültség még inkább nőtt a szobában. Valami titokzatos, amit eddig elnyomott, most mindent elárult.
– Mi van, ha mindez… soha nem volt igazi? – kérdeztem egyre hangosabban.
A férjem felnézett rám. És ekkor minden megváltozott.
A valóság kiderült. Artyom nem az, akinek mondta magát. Az egész életét hazugságok övezték. De ahogy néztem őt, valami furcsa elégedettség töltött el.
Ma este nem a vacsora volt a legfontosabb. Ma este én voltam a titok, ami végre kiderült.