„Anya, beszélnünk kell” – kezdte óvatosan a fiam, Oleg, alig lépve be az ajtón. A mögötte álló felesége, Anya, lelkesen bólintott, mintha minden kimondott szavához bölcsességet akarna társítani.
Az előszobát belengte a drága parfüm illata, melyet enyhe, diszkomfortot keltő aggodalom árnyalt.
„Nem ígérkezik jó történet” – morfondíroztam, miközben becsuktam az ajtót. „Amikor ti ketten egyszer elkezdtek ‘gondolkodni’, abból általában nem sül ki semmi jó.”
Oleg megjátszotta, hogy nem hallotta, miközben belépett a nappaliba, minden bútordarabot értékelő tekintettel méregetve. Anya pedig serénykedve igazította meg a kanapé párnáját, amelyet szándékosan elmozdított, majd gondosan visszapakolt a helyére.
„Aggódunk miattad” – színlelt gondoskodást a hangjában. „Egyedül vagy, és életkorod miatt bármi történhet.”
Az egyik kedvenc karosszékemben telepedtem le, az elhasználódott, ám otthonos anyagon ujjaimat végighúzva. Éppen úgy ismertem ezt a bútort, mint saját gyermekeimet.
„Miért is? Magas vérnyomás az aggodalmukatól?” – kérdeztem gúnyosan.
„Ne kezdd újra, anyu” – válaszolta Oleg összeráncolt homlokkal. „Ez remek terv. Eladjuk a lakásodat és az egy szobásunkat, veszünk egy nagy házat a vidéken! Kerttel! A kisunokáiddal fogsz lenni, friss levegőt szívva.”
A szavak úgy csengtek, mintha egy túl szép álom jegyét hoznák, Anya szemei pedig őszintének álcázták a valós érzelmek hiányát. Tehetséges színészek voltak.
Átnéztem a viselkedésüket, a gesztusaik ismétlődését, és megláttam bennük a mohóságot – ahogy az ingatlanügynökök szaglásszák a legnagyobb üzletet. Se melegség, se igazságosság nem volt bennük.
Ekkor vált világossá: a leggonoszabb hazugság az, amikor a gyerekek azt mondják, „Szeretünk”, miközben valójában csak a nyugdíjadat és az ingatlanodat szeretik.
Ekkor nem szomorúság vett erőt rajtam, hanem egyfajta helyrerázódás.
„Házat szeretnél?” – súgtam. „És az kinek a nevére kerülne?”
„Természetesen a miénkre” – vallotta be Anya, nyelvét harapva, miközben Oleg megvető pillantást vetett rá.
„Hogy megkíméljünk a papírmunkától, anya” – sietett hozzá Oleg. „Mi elintézzük az összes ügyet.”
Lassan bólintottam, felálltam és az ablakhoz léptem. Kint az emberek sietve haladtak el, a saját dolgaikba mélyedve. Én pedig ott álltam, egy döntés előtt – meghódolok, vagy harcba szállok.
„Gondolkodom rajta, gyerekek” – szólaltam meg anélkül, hogy feléjük fordultam.
Felpillantottak, örömöt véltek felfedezni. „Persze, anya, vegyél időt!” – jegyezte meg Anya lágy hangon.
„Csak itt, ebben a lakásban fogom átgondolni” – vágtam rá, miközben visszafordultam. „Most pedig menjetek. Biztos rengeteg teendőtök van. Hiteleket számolgatni, terveket nézegetni.”
Szemeikbe néztem, és apránként eltűntek a hamis mosolyok. Megértették: ez nem vége, ez az igazi kezdet.
Innét kezdődött a „vidéki kaland”: rendezett, mindennapos telefonhívások sorozata.
Reggelente Oleg érces, precíz hangon:
- „Anyu, találtam egy tökéletes telket! Fenyők sokasága, egy patak is van mellette! Képzeld el a gyerekeket a friss levegőn!”
Délután Anya mézes-mázos hangon:
- „Külön szobát csinálunk csak neked, anya! Kilátással a kertre, saját fürdőszobával! Át fogjuk helyezni a kedvenc széked és a fikuszod is, pont úgy, ahogy szereted!”
Gyengéd pontokra céloztak: unokák, magány, egészség. Minden hívás egy előadás volt, ahol én játszottam a gyenge idős nőt, aki megmentésre szorul.
Bólintottam, és azt feleltem, hogy még gondolkodom. Mindeközben cselekedtem.
A barátnőm, Lyuda, aki jegyzői irodában dolgozott, segített. Egy telefonhívás után már nála voltam, és különféle forgatókönyveket tanulmányoztam.
„Nina, soha ne írj alá ajándékozási szerződést” – figyelmeztetett. „Csak mert megteszik, nem jelenti, hogy nem dobnak ki. Lehet egy életjáradéki szerződés, de nem akarnak várni. Mindent azonnal akarnak.”
E szavak megerősítették elszántságomat: nem vagyok áldozat. Túlélő vagyok, és nem fogok feladni.
A csúcspont egy szombaton következett be. Csöngettek. Oleg és Anya voltak az ajtóban egy öltönyös férfival, aki dokumentumokat szorongatott.
„Anya, ő Igor, az ingatlanügynök” – mutatta be Oleg könnyedén. „Éppen értékeli a lakásunkat.”
Az idegen a lakásomra úgy tekintett, mintha csak egy hasznot hozó áru lenne. Nem látta otthonomat, csak négyzetmétereket.
Valami bennem szilánkosra tört.
„Mit szeretnétek értékelni?” – kaptam ki hirtelen a hangom élesre.
„A lakást, hogy tudjuk, mire számítsunk” – válaszolt Oleg, már nyitva hagyva a hálószobám ajtaját.
Az ajtóba léptem, nemet mondva.
„Kérem, menjenek ki” – szóltam szelíden, bár olyan megnyugtatóan, hogy felállt a levegő bennük.
„Anya, mit csinálsz?” – hebegte Oleg.
„Mondtam, menjenek. Mindketten.” Szemeim Anya felé fordultak, aki a falnak dőlve állt. „És mondd meg a férjednek, ha idegeneket hoz be engedélyem nélkül, hívni fogom a rendőrséget, és csalás miatt feljelentést teszek.”
Az idegen érezte, hogy megfordult a helyzet, és elsőként vonult vissza.
„Még jelentkezem…” – motyogta, gyorsan elhagyva az ingatlant.
Oleg dühösen nézett rám, az álszent szerető szerep lehullott.
„Megőrültél, vén bolond?”
„Még nem” – vágtam közbe. „De nagyon közel vagy hozzá. Most pedig menjetek. Pihenésre van szükségem. A ti ‘szeretetre’ is.”
Következő hét csendje következett, sem hívás, sem látogatás. Tudtam, ez nem a vég, csupán újraterveznek.
Vasárnap Anya hívott megbánó hangon.
„Nina Petrovna, bocsáss meg, buták voltunk. Kávézzunk, mint régen. Csak családi beszélgetés, semmi lakásról.”
Tudtam, csapda, mégis elmentem.
Egy sarokasztalnál vártak, egy megunt sütemény állt közöttük. Oleg levertnek tűnt, Anya kezét fogta.
„Anya, bocsáss meg” – suttogta. „Hibáztam. Felejtsük el az egészet.”
Ám a tekintetében türelmetlenséget véltem felfedezni.
„Én is sokat gondolkodtam” – közöltem nyugodtan, elővéve egy összegyűrt papírt. „Döntést hoztam.”
Nem végrendelet volt, hanem egy levél.
„Elolvasom” – mondtam. „Én, józan elmével és teljes emlékezettel kijelentem, hogy gyermekeim, Oleg és felesége, Anna megpróbáltak kényszeríteni az ingatlan eladására. A bizalom elvesztése és a jövőmmel kapcsolatos aggodalmak miatt úgy döntöttem…”
Megálltam, Oleg szeme hidegen, élesen a tekintetembe fúródott.
„… hogy eladom a lakást.”
Anya meglepetten nyögött fel, Oleg felugrott.
„Mi?”
„Igen” – bólintottam. „Már megtaláltam a vevőket. Egy fiatal párt, akik hajlandók várni, amíg egy kis vidéki házba költözöm – csak én.”
Megdöbbenés, hitetlenkedés, harag tükröződött az arcukon.
„És a pénz?” – kérdezte Anya.
„Ne aggódjatok” – mosolyogtam. „Egy rész letétben a bankban, jó kamattal. A többivel? Útazni fogok, talán egy hajóutat teszek. Hiszen ti csak azt akarjátok, hogy boldog legyek, ugye?”
Oleg állkapcsa megfeszült.
„Nem tennéd meg,” – lélegzett nehezen.
„Miért ne?” – álltam fel, a levelet az asztalra téve. „Ez az én lakásom. Az én életem. Sok szerencsét a hiteltörlesztéshez, gyerekek. Nélkülem.”
Elmentem anélkül, hogy hátrafordultam volna.
Nem győzelem érzése töltött el, csupán üresség. Ahol egykor anya szeretete élt, most porladó föld volt csak.
De megtettem. Eladtam. Ez a kihúzott blöff bizonyult életem legjobb döntésének.
Vettem magamnak egy világos, apró stúdiólakást egy zöld, csendes környéken. Földszinti, közös kerttel. Magammal hoztam a karosszékem, a fikuszt és kedvenc könyveimet.
Eleinte a fiammal való szakítás utáni csend fájdalmas sebet ejtett. Nem mentem a hajóútra, helyette régi vágyamat valósítottam meg: beiratkoztam akvarellfestő tanfolyamra.
Hetente háromszor festettem. Első képeim kezdetlegesek voltak, de a papírra vetett lágy színek megnyugtató békét adtak.
A pénz a bankban volt, csupán alapot jelentett a nyugalomhoz. Sok év után először nem féltem a holnaptól.
Hat hónappal később, egy estén, a kertben virágaimat locsolva, egy ismerős alakot pillantottam meg a kapunál.
Oleg volt az. Egyedül, Anya nélkül. Fáradtnak, megöregedettnek tűnt.
„Szia, anya” – mondta.
„Szia” – feleltem, letéve a locsolókannát.
Leültünk a kapu melletti padra. Sokáig csendben volt, tekintetét kezeire szegezve.
„Anya és én elváltunk. Minden összeomlott azóta, ami történt. Azt mondta, gyenge vagyok, mert nem tudtalak kényszeríteni.”
Egyszerűen mondta, panasz nélkül.
„Sajnálom” – szóltam, és ezt komolyan is gondoltam.
„Ne bánd” – válaszolta, felemelve a tekintetét. Már nem volt mohó, csak fáradt. „A kávézóban, azon a napon… amikor elmentél… megértettem, hogy nem a lakást veszítettem el, hanem téged. Éveket vett igénybe, hogy beismerjem. Hülyeség, ugye?”
„Az élet bonyolult, Oleg.”
Csend lett közöttünk, nem terhes, csupán távolságtartó. Két lélek, akik valaha szeretettel kötődtek, most idegenként ültek egymás mellett.
„Jól vagy?” – kérdezte végül.
„Igen” – válaszoltam, és az ablakra mutattam, ahol egy akvarell száradt. „Jól vagyok.”
Felállt. „Rendben. Mennem kell. Bocsáss meg, ha tudsz.”
„Nem vagyok haragos, Oleg. Csak mások a dolgok most. Gyere majd egyszer teára.”
Bólintott, megfordult és eltűnt az utca sarkánál.
Nem hullajtottam könnyet. Becsuktam a kaput, készítettem egy gyógyteát, és leültem kedvenc karosszékembe.
Az üresség eltűnt, helyére belépett a nyugalom.
Nem csupán egy lakást védtem meg, hanem magamat is.
Lényeges felismerés: Néha a legnagyobb harc a szeretet látszata mögé rejtett érdekekkel szemben zajlik. Az önvédelem és az önbecsülés megtartása a legnagyobb győzelem.
Ez az én győzelmem volt – csendes, tapsok nélkül, de annál értékesebb.