Örökbe fogadtunk egy hároméves kisfiút, Sámuelt – de amikor a férjem, Márk először próbálta megfürdetni, pánikban rohant ki a fürdőből, és ezt kiáltotta: „Vissza kell vinnünk őt!” Először nem értettem, mi történik – egészen addig, amíg meg nem láttam azt az ismerős anyajegyet a kisfiú lábán.
Tíz éve élünk házasságban, és hosszú, kimerítő próbálkozások után sem sikerült gyermeket vállalnunk. Végül úgy döntöttünk, hogy az örökbefogadás lehet a mi utunk. Márk, aki egyre elfoglaltabb lett a vállalkozása bővülésével, a gyakorlati feladatokból szinte teljesen kivonta magát, így a hivatalos ügyintézés, az interjúk, a papírmunka és a keresgélés mind rám maradtak.
Kezdetben újszülöttet szerettünk volna örökbe fogadni, de a várólisták végtelennek tűntek. Aztán egy nap megpillantottam Sámuel képét. Hároméves volt, az anyja elhagyta. A tekintete szelíd volt és törékeny – a szemei olyan kékek, mint a nyári égbolt. Abban a pillanatban éreztem: ő a mi fiunk.
Amikor megmutattam Márknak a képet, elmosolyodott.
– Gyönyörű kisfiú – mondta halkan. – Ezek a szemek… valami egészen különleges.
Persze féltünk. Én is feltettem a kérdést:
– Vajon készen állunk rá?
– Meg tudjuk csinálni – felelte Márk határozottan. – Bármilyen korú legyen is, te csodálatos anya leszel.
Az ügynökségnél egy melegszívű szociális munkás, bizonyos Chen asszony fogadott minket. Egy kis szobába vezetett, tele játékokkal, és ott ült Sámuel, apró kezeivel építőkockákat illesztett egymásra.
– Sámuel, emlékszel arra a kedves házaspárra, akiről meséltem? Ők most eljöttek – mondta csendesen.
Letérdeltem mellé. A szívem zakatolt.
– Szia, Sámuel! Ez egy csodás torony! Segíthetek?
Nézett rám, majd halkan átnyújtott egy piros kockát. Akkor tudtam: ez egy új kezdet.
Hazafelé a kocsiban csend volt. Sámuel a plüss elefántját szorongatta, néha vicces hangokat adott ki, amin Márk is elmosolyodott. Otthon elkezdtem kipakolni a kisfiú néhány holmiját – egy aprócska táska, benne kevés ruha, semmi több. Túl könnyű volt ahhoz, hogy egy gyerekkor súlyát hordozza.
– Hagyd, hadd fürdessem meg én először – mondta Márk. – Te addig rendezd be a szobáját, ahogy elképzelted.
– Szuper, ne felejtsd el a fürdőjátékokat! – mosolyogtam rá boldogan.
De a boldogság alig egy percig tartott.
Hirtelen kiáltás hallatszott a fürdőszobából. Márk szinte kivágta az ajtót, halálsápadtan rohant ki.
– Vissza kell vinnünk őt! – kiáltotta kétségbeesetten.
– Mi van? – néztem rá megdöbbenve. – Márk, most fogadtuk örökbe! Ő nem egy tárgy, amit visszaviszünk!
Zavartan járkált fel-alá, a haja zilált volt, a tekintete üres.
– Hibát követtünk el… nem tudok rá úgy nézni, mintha a sajátom lenne…
– Mi történt? A kocsiban még együtt nevettetek! – kérdeztem kétségbeesve.
– Nem tudom megmagyarázni… – suttogta. – Nem érzem a kapcsolatot. Nem megy.
Bementem a fürdőszobába. Sámuel ott ült a kád szélén, ruhában, cipő nélkül. Az ölében az elefánt.
– Szia, kicsim – próbáltam mosolyogni. – Mit szólnál egy kis fürdéshez? Talán az elefánt is csatlakozik?
– Ő fél a víztől – mondta halkan.
– Akkor csak nézze végig, rendben?
Ahogy lehúztam a zokniját, megakadt a szemem valamin.
Egy anyajegy.
Pontosan olyan, mint Márk lábán. Olyan, amit régen a nyaralásokon, a strandokon annyiszor láttam.
Megremegtem.
Este, miután Sámuel elaludt, szembenéztem Márkkal. A hálószobánkban a csend fojtogató volt.
– Az a folt a lábán… pontosan olyan, mint a tiéd.
Márk mozdulatlanná dermedt, miközben levette az óráját. Aztán nevetett. Kényszeredetten.
– Csak véletlen. Sokaknak vannak ilyen anyajegyei.
– DNS-tesztet akarok – mondtam határozottan.
– Ez nevetséges! – fakadt ki. – Képzelődsz. Túl sok volt mára.
De a reakciója mindent elárult.
Másnap, amíg dolgozni ment, levettem néhány hajszálat a fésűjéből, és Sámueltől is kértem egy mintát, mintha csak fogorvosi ellenőrzésre készülne.
A várakozás hosszú és fájdalmas volt.
Márk egyre távolabb került. Sámuel viszont… napról napra jobban megnyílt. Néhány nap után már „anyának” szólított. Minden egyes alkalommal, amikor így hívott, kicsit meggyógyult a szívem.
Két héttel később megérkezett a laboreredmény.
Márk valóban Sámuel biológiai apja volt.
Könnyek szöktek a szemembe, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a fiú nevetése a kertből szállt be a nyitott ablakon.
– Egy konferencián történt – vallotta be később Márk. – Részeg voltam. Fogalmam sem volt róla… Azt sem tudom, ki volt az anya.
Kinyújtotta a kezét, mintha kapaszkodna.
– Adj nekem egy esélyt. Vissza akarom csinálni. Változni fogok.
– Azért rohantál ki a fürdőből, mert felismerted magad benne – mondtam hidegen.
– Igen. Megijedtem. Amikor megláttam azt a foltot… a múlt visszajött. Szégyelltem magam.
– Amikor én minden hónapban sírtam a meddőségi kezelések után… akkor is csak magadra gondoltál?
Másnap ügyvédhez fordultam. Egy Janet nevű jogásznő megerősítette: mint törvényes örökbefogadó anya, minden jog az enyém. Márk biológiai kapcsolata hivatalosan nem számít, ha nem ismerte el az apaságot.
Aznap este, mikor Sámuel már aludt, odafordultam Márkhoz.
– Elválok. És teljes felügyeletet kérek Sámuel felett.
– Az anyja elhagyta, te majdnem ugyanezt tetted. Én nem fogom – vágtam hozzá.
Márk csak lehajtotta a fejét:
– Szeretlek.
– Aki igazán szeret, nem hazudik évekig – feleltem.
Nem vitatkozott többé.
A válás gyorsan lezajlott. Márk távol maradt. Néha küldött képeslapot vagy levelet, de nem próbált visszatérni.
Sámuel felnőtt. Okos, érzékeny fiú lett belőle. Néha megkérdezi, hogy hová tűnt az „apu”.
– Néha a felnőttek hibáznak – szoktam válaszolni, miközben megsimítom a haját. – De attól még szerethetnek.
Ez volt a legőszintébb igazság, amit mondani tudtam.
Új fejezet
Ma már, évekkel később, sokan kérdezik, bánom-e, hogy nem hagytam ott mindent, amikor kiderült az igazság.
Nem. Egy pillanatra sem.
Sámuel nem csak egy örökbefogadott gyerek lett. Ő a fiam. A döntésem. A szívem. A családom.
A szeretet néha fájdalmas utakon érkezik – de a valódi szeretet mindig választás kérdése. Én pedig választottam. Őt választottam. Örökre.
És ha egyszer eljön az a nap, amikor a menyasszonya elviszi őt tőlem, hát… azt hiszem, akkor majd újra választanom kell: elengedni – szeretetből.