— Takarodj!
Ilona asszony hangja hasított végig a levegőn, mintha maga az őszi vihar kölcsönözte volna neki az erejét.
Mellette állt a férjem, Bálint, lehajtott fejjel. Az arca sápadt volt, a tekintete a parkettán rebbent, mintha azt remélte volna, ott talál rést, amelyen elszökhet ebből a kínos pillanatból.
Karomban az ötéves Misi kapaszkodott belém, a kabátom nedves szövetét markolva. Csak a vállam rázkódott az ő visszafojtott zokogásától.
— Bálint? — szóltam halkan. A hangom inkább könyörgés volt, mint kérdés.
— Nem megy tovább, Zsófi — felelte. A szeme nem emelkedett rám. — Elegem van a szegénységből, a szűkösségből, a hisztiből. Torkig vagyok.
Ilona asszony arca olyan kemény volt, mint a kő. Egy lépést tett felénk, és szinte éreztem, ahogy a hidegségéből jégár árad.
— Hallottad, mit mondott. Te vagy a teher, Zsófi. A fiam jobb nőt érdemel. Olyat, aki nem rántja magával a mélybe.
Még egy pillantás, egy gesztus sem volt benne emberség. Egyetlen mozdulattal intett az ajtó felé. A huzat betört a folyosóról, esőpermet csapott az arcomba.
— De hova menjünk? — tört ki belőlem. — Nincs itt senkink!
— Nem érdekel — vágta rá Ilona. — Aki nem tartozik ide, annak mennie kell.
Bálint rám nézett, de a szeme üres volt. Idegen. Olyan arc, amelyet nem ismertem.
— Elhagyunk, Zsófi. Őt is. — Biccentett Misire.
A mellkasom megszakadt.
— De hát… ő a fiad!
Ilona metszően válaszolt: — Csak újabb teher.
És a következő pillanatban már a lépcsőházban álltam a táskáinkkal. Az ajtó becsapódott, a zár kattant, mintha maga a sors húzta volna meg a vonalat.
Az éj a kapu előtt
Odakint az eső szaggatta a köveket. Misi szótlanul bújt hozzám, csak a remegése árulta el a félelmét. Én pedig ott álltam bénán, mintha az ajtó mögött maradt volna minden, ami valaha otthonom volt.
Az arcomon végigcsorgó víz forróbb volt az esőnél. A könnyeim.
Egyetlen mondat zakatolt bennem: A férjem és az anyósom kidobtak, mint egy rongyot.
A fordulat kezdete
Aznap éjjel a buszpályaudvar felé vettem az irányt. Nem tudtam, hova menjünk, csak azt, hogy mozdulnom kell. Egy öreg takarítónő engedett be minket a váróterembe, ahol a radiátor épphogy langyos volt. Misi elaludt az ölemben. Én pedig először, sok év után, nem a félelmeimre figyeltem, hanem egy apró szikrára: talán van kiút.
Másnap reggel egy ügyvéd keresett meg. Azt mondta, egy távoli rokon hagyott rám egy vidéki házat, földekkel és egy régi malommal. Hirtelen minden összeállt. Amit ők veszteségnek hittek, nekem lehetőség lett.
Az új kezdet
Néhány héten belül Misivel beköltöztünk az örökölt házba. Romos volt, a falak omladoztak, de minden kő és gerenda szabadságot jelentett. A földeket lassan művelni kezdték bérmunkások, a malmot felújításra ajánlotta fel egy vállalkozó. Az élet lassan más színt kapott.
Misi először nevetett újra a kertben, amikor hóesésben hógolyót gyúrt. És én először éreztem, hogy nem csak túlélünk — hanem élünk.
A váratlan visszatérés
Egy év telt el. Egy tél végi estén kopogtattak az ajtómon. Kinyitottam — és ott állt Bálint. Mögötte Ilona, most már görnyedten, a hatalom jeges álarca lehullott róla.
— Zsófi… — kezdte Bálint. — A vállalkozásunk tönkrement. Anyám beteg lett. Segíts.
A szívem hevesen dobogott. Az a férfi, aki egykor kidobott, most az ajtóm előtt állt, könyörögve. Ilona szemében is félelem villogott.
Misi a szobából kiszaladt, és a lábamba kapaszkodott. Ő is felismerte az apját, de nem szólt semmit. Csak rám nézett, mintha választ várna: befogadjuk őket, vagy elutasítjuk?
A végső ítélet
Hosszú csönd után megszólaltam.
— Emlékszel, Bálint, amikor azt mondtad, a fiad csak teher? — A hangom hideg volt, mégis tiszta. — Azóta megtanultam, hogy ő az életem legnagyobb kincse. És nélküled boldogabb.
Ilona remegett, de nem szólt.
— Nem bosszút érzek — folytattam. — Csak határt. Ti választottatok, amikor kidobtatok minket. Most én választok.
Az ajtót lassan becsuktam előttük. Nem dühből. Hanem abból az erőből, amelyet az a viharos éjszaka adott.
Odabent Misi mosolya fogadott. És tudtam: az életünk új lapra fordult.
A múlt kint maradt a hidegben.