A titokzatos eltűnés: Mikor tűnt el a férjed a munkából?
Marina azon a keddi napon különös dolgot tapasztalt, amikor otthon hagyta telefonja töltőjét. Ugyan általában sohasem érkezett munkából hétnél előbb, most mégis úgy döntött, ebédszünetében hazafelé tér. Ahogy halkabban fordította el a kulcsot a zárban, mintha a lakás maga kérte volna, hogy ne zavarják meg csendjét.
Az előszobában állva hallotta a nappaliból jól ismert hangokat: lövöldözést, robbanásokat, és az izgalmas játék zenéjét. Töltővel a kezében megmerevedett.
– Andrey? – halkan szólt, de a zaj hirtelen elcsendesült. Egy pillanat múlva pedig zaj, sietős léptek követték.
– Marina, jól vagy? – jelent meg a férfi az ajtóban, kócosan, laza pólóban. – Mi történt?
– Otthon hagytam a töltőt – mutatott a vezeték felé. – És te… itthon vagy?
– Igen, a főnök elengedett korábban, áramszünet volt, baleset miatt. Nem akartam feleslegesen kóborolni – vakarta meg a fejét. Marina bólintott, átvette a töltőt, de furcsa érzés maradt benne. Valami nem stimmelt a magyarázattal, ám nem tudta megfogalmazni, mi az.
„A részletek aprók és csendesek lehetnek, de igazságot rejtő jelekként szolgálnak.”
A következő napokban Marina észrevette, hogy Andrey minden nap ugyanabban az időben távozott dolgozni, majd pontosan hétkor megérkezett haza. Sem késések, sem kötelezettségek, sem sürgős megbízások nem akadályozták. Egy IT szakember esetében ez szokatlan viselkedés volt.
Érdeklődve kérdezte munkaügyekről, de a válaszok mindig egyformák voltak: „Jól”, „Ahogy szokott”, „Semmi új”. Korábban szívesen mesélt kollégákról, vicces programozási hibákról, vagy főnöke tévedéseiről. Most azonban mintha eltűnt volna a lelkesedése.
Marina ezt a fáradtságnak vagy a családi rutin okozta unalomnak tulajdonította. Öt éve éltek együtt, és a munka miatti beszélgetések szokatlanul hangosak voltak, így az érdektelenség sem volt kizárt. Ám a rossz érzés, akár a fürdő sarokban növő penész, lassan, de makacsul inkább nőtt.
Pénteken minden megváltozott: a közeli boltban vásárolt, ahol összefutott egy bizonyos Oksana Petrova-val, Andrey cégében dolgozó titkárnővel.
– Marina! – köszönött örömmel a nő. – Hogy van? Hogy boldogul Andrey az új munkahelyén?
– Új munkahelyen? – tette vissza bevásárlókosarát. – Milyen újon?
– Három hete kirúgták – zavartan válaszolt Oksana Petrova. – Nem mondta?
A világ egyszerre lassult le körülötte, a kasszák pittyegése, vevők beszélgetése, zacskók suhogása mind távolibbá vált.
– Miért rúgták ki? – távoli hangján kérdezte Marina.
– Túl sokat hiányzott, azt hittük beteg, de aztán kiderült az igazság. Sergey Viktorovich sokáig tűrte, de végül nem bírta tovább. Ti tényleg nem tudtátok?
Marina bólintott gépiesen, összepakolta gyorsan a vásárlást, és kilépett. Hirtelen rosszul lett, nem terhességtől, hanem a megdöbbenéstől, hogy a talaj hirtelen ingataggá vált alatta.
Otthon az előszobában Andrey-t találta, ahogy megszokta: a kanapén, a tévé előtt, kezében a játékvezérlővel. A képernyőn középkori lovagok csaptak össze.
– Három hete – kezdte Marina, miközben kabátját sem vette le.
Andrey nem hagyta abba a játékot, de a szava nyomán megállt az akció.
– Mi három hete?
– Három hete minden nap hazudsz nekem.
Az ellenfél kardja lesújtott a játékbeli karakterre. Andrey megállította a játékot és a nőre nézett.
– Miről beszélsz?
– Oksana Petrova a boltban találkozott velem.
Férje arca megfeszült, mintha egy ütésre készülne.
– Marina…
– Három hete játszol munkaidős színházat. Vársz, hogy kimenjek, aztán itthon végigszenveded a napot a játékkonzol társaságában. Három hete én főzök neked, kérdezem a munkahelyedete, miközben te nem teszel semmit.
– Hallgass meg… vártam, hogy elmondjam…
– Mikor? – hangja megemelkedett. – Mikor mondod? Amikor elfogy a pénz? Amikor kilakoltatnak?
Andrey felállt, de nem közeledett.
– Utáltam azt a melót – suttogta –, minden nap gyűlöltem. Sergey Viktorovich zsarnok volt, a kollégák színészek, a feladatok monotonok. Talán jobb így.
– Jobb? – hitetlenkedett Marina. – Az a jobb, hogy munka nélkül vagyunk?
– Találok majd másik állást.
– Mikor? Holnap? Egy hónap múlva? Miből élünk? Az én fizetésemből? Nem vagyok sem milliomos, hogy kettőnket eltartsak.
Andrey vállat vont, szavai idegesítették Marinát.
Oldalmunka jöhet szóba: fordítás, oktatás.
De valóban nekem kellene átvállalni a felelősséget?
– Oldalmunka? – kiáltása fénytelen volt, mégsem harsány. – Mert a férjem három hete inkább játékokat játszik, mint pénzt keres?
– Nem játékok, hanem stratégia – motyogta Andrey.
Ez volt a csepp a pohárban. Marina elővette a telefont és anyósa számát tárcsázta.
– Halló, Vera Ivanovna? Marina vagyok. Beszélnünk kell: a fiú eltitkol valamit.
– Mi történt, kedvesem?
– A fiad három hete hazudik nekem. Kirúgták a hiányzásai miatt, mégis úgy tesz, mintha dolgozna.
Csend támadt a vonal túloldalán.
– Meghall engem, Vera Ivanovna?
– Igen – a hangja rideg lett. – Mit ajánlasz?
– Két lehetőség: vagy a nyugdíjad teljes összegét nekem utalod, hogy eltartsam a fiad, vagy hazaviszed hozzád. Én nem akarok ketten dolgozni, miközben ő otthon játszik.
– Add át neki a telefont!
Marina nyújtotta a telefont Andreynek, aki vonakodva vette át.
– Igen, anya… igaz… Nem akartam… Értem… Holnap? Rendben.
Lerakta a készüléket, és bocsánatkérőn nézett feleségére.
– Holnap jön anyu.
– Remek – a kabátját lerúgva mondta Marina. – Addig főzz magadnak vacsorát.
Másnap délelőtt fél tizenegykor Vera Ivanovna megérkezett. Marina készült munkába, ám tétovázott, hogy meghallgassa az anyós és fia közti beszélgetést.
Vera Ivanovna kicsi termetű, de erős akaratú nő volt. Egyedül nevelte Andreyt, két munkája volt, spórolt hogy fiának jövőt biztosítson. Hatvan-két évesen fáradt, de nem megtört.
– Andrey Sergejevics – jelentette ki szigorúan –, hogyan lehet egy harmincéves felnőtt felelőtlen kamaszként viselkedni?
– Anya, ne kezdj… – próbálta tiltakozni a férfi.
– Ne kezdj? – hangja emelkedett –, Mindig mondtam: egy férfi felel a családjáért. Te mit teszel? Hazudsz a feleségednek, otthon ülsz, játékkal játszol!
– Ez nem játék, hanem…
– Nekem mindegy, hogy mi! – lépett a konzolhoz Vera Ivanovna –, Miatta veszítetted el az állásodat?
– Untam a munkát, minden nap ugyanaz, a főnök mindig elégedetlen…
– Mit vártál? Fizessék azért, hogy élvezed? A munka nem szórakozás, hanem feladat.
Marina figyelte a jelenetet, különös keverékével az elégedettségnek és a sajnálatnak. Egyrészt Andrey megkapta méltó büntetését. Másrészt elveszettnek tűnt, mintha csak most értené meg, mi történt.
– Holnap egy állásinterjú vár nálad Mihail Sergejevics Kozlovnál. Emlékszel rá? Egyszer vendég voltál a születésnapomon. Kis cég, kell nekik egy programozó.
– Anya, nem mehetek idegenhez…
– Nem idegenhez, hanem családi ismerősödhöz. És mehetsz, mert az alternatíva az, hogy anyáddal élsz, és naponta hallgatod a kioktatást. Marina jól mondta: vagy vállalod a felelősséget, vagy a család nem fontos neked.
Andrey a feleségére nézett, aki hidegen reagált.
– A konzolt ma add el – intett Vera Ivanovna.
– De anya…
– Nincsen “de”. Harminc éves vagy, nem tizenhárom. Elég a gyerekjátékból.
Fő tanulság: Az életben el kell fogadnunk a változást és a felelősségvállalást, hogy előre léphessünk.
– Remek ötlet – mondta Marina. – Egy feltétel még: a fizetés a kártyámra érkezzen. Teljes egészében. Zsebpénzt csak akkor kapsz, amikor bizonyítod, hogy tudsz felelős lenni.
Andrey szót akart emelni, de egy pillantás az asszonyokra hallgatásra késztette.
– Rendben – suttogta.
Aznap eladták a konzolt internetes hirdetésen keresztül. Andrey úgy hajtogatta a dobozokat, mintha egy közeli barátját temetné. Marina nézte és arra gondolt, hogy talán mindketten hibásak abban, ahogy idáig jutottak.
Ő, mert túl sokáig figyelmen kívül hagyta férje éretlenségét.
Ő meg, mert elfogadta gondoskodását anélkül, hogy változott volna.
– Nagyszerű modell, jó állapotban. Miért ilyen olcsó? – érdeklődött a fiatal vásárló.
Andrey Marina és anyósa felé nézett.
– Házas vagyok – mondta –, ideje felnőni.
A vevő felnevetett.
– Értem. A feleség nem szereti a játékokat?
– A feleség a felelőtlenséget nem tűri – javította Marina.
Amikor távozott a vevő, csend honolt a lakásban. A hely, ahol a konzol állt, üresnek tűnt – nem az a fajta üresség volt, amit tölteni kell, hanem ami helyet készít valami új számára.
– Holnap kilenckor Kozlovnál az interjú, – emlékeztette Vera Ivanovna a fiát. – Ne késs el!
– Nem fogok – ígérte Andrey.
Este, amikor anyósa hazament, a pár magára maradt. Andrey a kanapén ült, üres tekintettel a tévé helyére bámult.
– Marina, – kezdte, fejét el nem fordítva, – bocsáss meg.
– Miért?
– Mindenért. A hazugságért, a felelőtlenségért, hogy egyedül hagytalak a családban.
Marina hallgatott. A megbocsátás nem azonnali szó, hanem egy változó folyamat.
– Valóban utáltam azt a munkát – folytatta Andrey –, de ez nem ment fel a felelősség alól. Utálhatod a munkád, de akkor is vállalnod kell a következményeket.
– Igaz – bólintott Marina.
– Szerinted sikerül az új állás?
– Nem tudom –, válaszolta őszintén. – De van esélyed megmutatni.
Együtt ültek a csendben, gondolataikat rendezve. Kint leszállt az este, a lakás elsötétült. Marina nem kapcsolta fel a villanyt. Néha a sötétség segít meglátni igazán fontos dolgokat.