A tűz lassan elcsendesedett a kandallóban. A fahasábok közt parázs szunnyadt, mint alvó szörnyeteg szíve. Moraru Ilona takaróba burkolózva ült, miközben dr. Damian Cristea hangtalanul lépdelt a kunyhóban. A férfi mozdulatai kimértek voltak, precízek – mint orvosé, aki még mindig hisz abban, hogy a rend képes gátat szabni a káosznak.
– Idd meg – mondta halkan, és egy bögrét nyújtott felé.
Ilona ujjai remegve érintették a meleg edényt. A forró főzet illata fűszeres és kesernyés volt – kakukkfű, üröm, talán valami más is, amit nem ismert.
– Mi ez?
– Élet – felelte egyszerűen Damian, és visszaült a kandalló mellé.
A vihar kint tombolt tovább, az ajtó résein beszökő szél síró gyermekként jajgatott. Ilona ajkához emelte az italt, és apró kortyokban itta. Érezte, ahogy a meleg lassan szétárad benne, felolvasztva a testében rekedt félelmet.
– Te… te mentettél meg – mondta halkan.
– Nem. Csak kivettem a halál karmai közül. De hogy túlélsz-e, az már rajtad múlik.
Szavai keményen koppantak, mégis valami furcsa gyengédség bújt meg mögöttük. Ilona nem tudta, mit gondoljon erről a férfiról. Arca sápadt volt, bőre szinte áttetsző, mint az alabástrom, de a szeme – mély, szürke és hideg – mintha nem e világból való lett volna.
– A faluban… ismernek téged. Azt mondják, átkozott vagy – törte meg a csendet Ilona.
– A faluban sok mindent mondanak – felelte Damian, miközben a tűzbe bámult. – De egyikük sem volt elég bátor, hogy ide feljöjjön és megkérdezze az igazat.
– És mi az igazság? – kérdezte a lány, a takarót szorosabban magára húzva.
– Hogy nem mindent lehet meggyógyítani. Sem embert, sem lelket.
Csend ereszkedett közéjük, csak a tűz pattogása hallatszott. A vihar lassan elcsitult, és a helyére dermedt csend költözött. Damian felállt, a sarokban álló polchoz lépett, és egy régi, repedt fényképet vett elő. Egy fiatal nő volt rajta – hosszú, sötét hajjal, éppoly zöld szemmel, mint Ilonáé.
– A feleségem – mondta halkan. – Meghalt három éve.
Ilona nem szólt. A férfi hangjában nem volt érzelem, mintha csak egy diagnózist közölt volna.
– A lavina elvitte. Én… nem tudtam rajta segíteni. És azóta nem tudok senkin.
A lány szemében könny csillant.
– Talán most mégis sikerül.
Damian szeme ekkor felvillant, mint egy kés villanása.
– Talán. De az élet néha kegyetlenebb, mint a halál. Jobb, ha nem ébred fel, amit a hó eltemetett.
Éjfél körül Ilona álmában felriadt. A kunyhó sötét volt, csak a parázs pislákolt a tűzhelyen. Valami mozdult odakint. Halk, kaparó hang, mint amikor karma súrol fát. Felült, és a takaró alól kihajolt. A férfi nem volt sehol.
A kaparás újra hallatszott – most közelebbről. Ilona lábai remegtek, de mégis az ajtóhoz lopódzott. A hideg belemart az arcába, amikor kitárta. A holdfény vakítóan verte vissza a friss havat. És ott… egy árnyék mozdult. Egy női alak. Hosszú, fekete haj, zöld szemek, fakó arc.
Ilona hátrált.
– Ki vagy te?
A hang suttogva válaszolt, mintha a szél beszélt volna:
– Aki már voltam.
A következő pillanatban a világ elmosódott. Ilona a hóban feküdt, a hideg belemart minden porcikájába. A nő fölé hajolt – ugyanaz az arc, mint az övé, csak idősebb, töröttebb.
– Ne maradj itt – súgta. – Menekülj, amíg még nem késő. Ő nem az, akinek látszik.
Reggel Damian ébresztette.
– Álmodtál – mondta ridegen, de a hangja megremegett.
– Nem álom volt – suttogta Ilona. – Láttam őt. A feleségedet.
A férfi arca elsápadt, majd elfordult.
– Nem lehetett.
– Azt mondta, fussak.
Damian lassan odalépett hozzá, tekintete jeges volt, mint a hegy csúcsa.
– Ha valóban láttad… akkor már késő.
Ilona hátrált, de a férfi megfogta a karját. A szorítása erős volt, de nem kegyetlen.
– Három éve történt – mondta halkan. – Az a lavina… nem véletlen volt. Valamit megtaláltunk a hegy gyomrában. Egy barlangot, amelyet még a térképek sem ismertek. A falain ősi jelek… és valami, ami lélegzett a sötétben. Azóta nem vagyok ugyanaz. Ő sem volt. Az, amit láttál, nem az én feleségem volt, hanem az, ami a helyébe lépett.
Ilona reszketve nézett rá.
– És most mit akarsz tőlem?
– Hogy ne hagyd, hogy újra megtörténjen. – Damian arca megtört. – Mert a hegy éhes. És mindig kell neki valaki, aki helyet cserél.
A lány felsikoltott, de ekkor a padló megremegett. A levegő sűrű lett, a tűz kialudt, és a kunyhó falain fekete repedések futottak végig. Kint a hegy morajlott, mint egy ébredő óriás.
– Fuss! – kiáltotta Damian, de Ilona nem mozdult.
– Te?
– Én maradok. – Szeme megvillant. – Talán most végre helyrehozhatom.
A nő felkapta a takarót, és kirontott az ajtón. A hóvihar visszatért, de most a szél mintha szavakat formált volna: Ilona… Ilona…
A hegy megrezdült. A kunyhó roppant egyet, majd lángra lobbant, vakító fényben. Ilona a hóba zuhant, a fény elnyelte a világot.
Amikor magához tért, a nap már felkelt. A kunyhó helyén csak hamu és füst maradt. A hó olvadt tócsaiban tükröződött a napfény – és benne egy arc. Damiané. De nem a földön, hanem a víztükör mélyén.
– Megtetted, amit kellett – szólt a hang. – Most a hegy alszik.
– És te? – kérdezte Ilona, könnyekkel a szemében.
– A hegyben vagyok. Vele. Ő most elcsendesedett.
Ilona letérdelt, a kezeit a fagyott földre szorítva. A szél gyengéden simította végig arcát. Tudta, hogy soha többé nem térhet vissza a faluba.
Ahogy elindult lefelé a völgybe, a napfény megtört a haján. A szeme most már nem zöld volt, hanem ezüstösen szürke. Pont, mint Damiané.
A hegy mögött ekkor halk moraj hallatszott – mintha valaki mély álomba zuhant volna. Vagy talán épp most ébredt fel újra.