Egy asszony, aki elhagyta ikreit egy fenyves szélén a jobb élet reményében – de a múlt 18 év múlva mégis rátalált.
A falu szinte teljesen kihalt. A tizennyolc házból már csak kettőben laktak. Az egyikben a csendes, idős Varvara, a másikban Stefi bácsi és Anasztázia néni élték megszokott életüket. Gyermekük nem született, de volt kecskéjük – az öreg Misu –, három gida, tyúkok, és egy kis veteményes, amit már csak a szokás tartott életben. A napi szükségleteket régen a járási postás hordta be.
Egy augusztus végi délelőtt Anasztázia néni gombáért indult a közeli fenyvesbe. A kosara a hátán, ajkán halkan dúdolt egy régi dalt. A rengeteg már régóta menedék volt számára – a magány és a szívébe költözött kimondatlan szomorúság elől.
Először csak neszezést hallott. Megállt, figyelt – aztán felismerte. Sírás. Két külön hang.
Futni kezdett. Az ösvény szélén, egy kivágott tuskó mellett, egy kopott dzseki hevert. Benne két pici test – meztelenül, remegve, ordítva. Egy fiú és egy lány. A köldökzsinór még ott volt rajtuk.
Anasztázia letérdelt. A könnyei némán folytak, ahogy magához ölelte a kislányt.
– Drágáim… ki volt az, aki így hagyott magatokra titeket…
Óvatosan visszabugyolálta őket a dzsekibe, a karjába vette őket – nehéz volt, de nem számított. Az erdőn át hazafelé úgy haladt, mintha a sötétben is tudná az utat.
Stefi bácsi a tornácon ült, cigarettázott. Amikor meglátta Anasztáziát, összehúzta a szemöldökét.
– Ez meg mi?
– Gyerekek – felelte az asszony. – Az erdőben találtam őket. Egy kabátban. Sírtak. Egy fiú és egy kislány.
A férfi nem szólt semmit. Felállt, kinyitotta az ajtót. A reggeli zabkása még az asztalon állt. Félretolta, és melegíteni kezdte a kecsketejet.
– Tudod, hogy ez nem lesz egyszerű – mondta halkan.
– Tudom – bólintott Anasztázia. – De ott hagyni őket… nem tudtam volna.
Nem félt. Nem is bizonytalankodott. A könnyei nem a félelemtől folytak, hanem mert úgy érezte, hatvan év után végre történt valami, ami mindent megváltoztat.
Másnap felkeresték Galinát, a falugondnokot. Ő csak annyit mondott, miközben levette a szemüvegét:
– Hát meglettek… Nem vagy az első, és nem is az utolsó. Segítek. „Találtként” jegyezzük be őket, csöndben elintézzük a papírokat. De tudod – ez nem város. Itt az orvos havonta egyszer jön.
Anasztázia bólintott. Tudta ő ezt. De a szíve már rég döntött.
A gyerekek náluk maradtak. Éjjelente Anasztázia ringatta őket, dúdolt nekik. Stefi vizet hordott, pelenkát cserélt, pedig korábban még Misut sem szívesen fürdette. A kicsik csak „g-h-g-h”-ként nevezték őt – ez lett a nevetésükből a becenév.
Amikor hatévesek lettek, levél érkezett az állami gondozóból. A gyerekeket be kellett íratni iskolába.
Anasztázia becsomagolta a kis batyukat – saját kezűleg varrt ingek, gyapjú zoknik, aszalt alma. A tornácon búcsúztak. A kicsik sírtak, kapaszkodtak.
– Nagyi, ne hagyj ott minket – suttogta Makar.
– Ugye hamar visszajövünk? – kérdezte Darja.
Anasztázia nem tudott válaszolni. Csak némán bólintott, és zokogott.
Eltelt tizennyolc év.
És azon a napon, amikor nagykorúak lettek, Darja és Makar megtudták az igazat.
Az éjjel hosszú volt. Makar a padláson ült, ahol régen a viharok elől bújt meg. Most belül tombolt a vihar. Darja a szobában forgolódott, próbált hinni abban, hogy talán az anyjuknak nem volt más választása.
De Makar már nem keresett mentséget.
Másnap elutaztak a járási központba. Az irattárban régi bejegyzések porosodtak – ki érkezett, ki távozott, ki tűnt el.
Galina közbenjárására hozzáférést kaptak.
Ott volt a dokumentum:
Név: Sz. Liliána. 18 éves. Nem jelentkezett be, ideiglenesen tartózkodott. Terhesen látták. Két héttel szülés után eltűnt.
Darja ujjai végigsiklottak a papíron.
– Ő az. Liliána.
– Megtaláljuk – mondta Makar.
Elsőként Varvara nénit keresték fel – az egyetlen még élő öreg lakót. Ő emlékezett mindenkire.
– Liliána? Hogyne. Sötét hajú, büszke teremtés volt. Úgy nézett az emberre, mintha tartozna neki valamivel. Azt mondta, énekesnő lesz vagy színésznő. A férfiak bolondultak érte. Egyedül élt, a régi fürdőházban. Aztán egyszer csak eltűnt.
Darja megtalálta őt a közösségi médiában.
Szépen retusált képek, elegáns ruhák, luxusreggelik. Egy jóképű, gazdag férfi oldalán – “Az én Viktorom. Hálás vagyok a sorsnak a szeretetért és biztonságért.”
Darja teste remegett.
– Boldog. Minket pedig kidobott, mint valami szemetet.
Makar csak nézte a képernyőt. Aztán halkan megszólalt:
– Elmegyek. Szemébe nézek.
Egyedül ment.
Az a kávézó, ahova Liliána járni szokott, elegáns volt és drága. Pont tíz óra harminckor lépett be. Finom parfüm, magassarkú, tökéletes smink.
Makar egy másik asztalhoz ült. Szíve nem félelemből dobogott – hanem a feszültségtől. Ott ült előtte. Az anyja. A nő, aki életet adott – és azonnal elvette.
Felállt. Odalépett.
– Elnézést… Ön Liliána Sz.?
A nő hidegen pillantott rá.
– Igen. Ki maga?
Makar elővett egy megsárgult fényképet. Az a kabát volt rajta, amibe őket bugyolálták.
– Felismeri ezt?
Egy pillanatra megremegett a keze. De a hangja jeges maradt.
– Nem. Nem tudom, ki maga, de most mennem kell.
– Én vagyok az egyik gyerek. Akit az erdőbe hagyott. Akkor, augusztusban.
Liliána felállt. A szavai szinte fütyültek:
– Elnézést… Ez tévedés.
És kisétált. A cipősarka kopogása úgy szólt, mint a szögek.
Este Darja kérdezte:
– Milyen volt?
– Üres. Szép kirakat, de belül semmi.
– Mit csináljunk?
– Amit kell. Igazságot. Törvény előtt.
És így is tettek.
Viktor, Liliána férje, üzletember volt. Precíz, kimért. Aki mindig tudta, hogyan ne kerüljön botrányba.
De amikor Makar megjelent az irodájában és csak ennyit mondott: „Az ön nevelt fiaként jöttem” – minden megváltozott.
A fiú letette elé a dokumentumokat: DNS-teszt, iratok, jogi nyilatkozat.
Viktor este beszélt Liliánával. Először nemet mondott. Aztán hazugságot. Majd jött a sírás. De semmi már nem működött.
Makar és Darja nem kérték, hogy szeressék őket. Csak azt, hogy az igazságot írják be végre a papírokba.
A bíróság döntött: Liliána az édesanyjuk. Az elhagyás tényét megállapítják. Felfüggesztett ítélet. Pénzbírság. De a legfontosabb: a nyilvános elismerés.
Viktor később személyesen látogatott el hozzájuk a faluba. Papírokkal és gyümölccsel.
– Nem vagyok az apátok – mondta. – De ember vagyok. És ez a gesztus a lelkiismeretem felől jön.
Fele részben rájuk íratta a városi házat.
Stefi bácsi és Anasztázia beköltöztek. Saját szobával, külön bejárattal. A ház megtelt nevetéssel, teával, melegséggel.
Darja könyvtárban dolgozott, írt. Makar jogot tanult, hogy más „elhagyottakat” is segíthessen.
A nappaliban egy nagy kép függött:
Darja, Makar, Anasztázia mosolyogva, Stefi bácsi nevetve. Mögöttük egy almafa. És egy régi kabát a sarokban.
A kép alatt egy fa tábla állt:
„A család nem vér – hanem választás. És mi egymást választottuk.”