„És mégis hazatérek”
– Na, Katicám, ne haragudj már a tegnapi miatt…
Kata némán állt a tűzhelynél, a kávéfőzőt figyelte. Egy szót sem szólt, csak töltötte a bögréket.
– Ne duzzogj már, ismersz engem. Elszaladt velem a ló…
– Jó… – suttogta végül, és letette az asztalra a két csészét. Köntösét ösztönösen magasabbra húzta a nyakán.
– Hadd lássam csak – szólt rá a férfi, eltolta a kezeit, félrehúzta a köntöst, majd megvizsgálta a nyakát. – Á, nem is olyan vészes. Vegyél majd fel egy garbót. Ja, ma otthon vagy, igaz is… Ne haragudj. Nem fordul elő többet, tényleg. Jól vagy, Kati? – hajolt közel hozzá, próbálta elkapni a tekintetét.
– Megvagyok…
– A fenébe, ma Kígyó utcára kell mennem, teljesen kiment a fejemből! – csapta össze a kezét, és már fordult is ki az ajtón. – Ne légy szomorú, oké?
Aztán hangosan becsapta maga mögött a bejárati ajtót. Kata odalépett, elfordította a kulcsot, és homlokát a hideg fémhez nyomta. Aztán odasétált az ablakhoz, meg se mozdította a függönyt – csak nézte, ahogy férje sietve ugrál át a tócsákon a friss eső után.
Kata a tükör elé lépett, lassan szétnyitotta köntösét, megdöntötte fejét, felkapcsolta a világítást. A vöröses-lila csíkok csak közelről látszanak a nyakán és a kulcscsontján, de érintésre minden fájdalmas.
A tükörképét bámulta. Az arc szelíd, a zöld szempár tiszta, hosszú haja vállára omlott. Mindenki szépnek látta őt, ő maga mégis mindig a testalkatát okolta – örök küzdelem volt a kilókkal.
Nyolc éve voltak együtt, ötéves házassággal a hátuk mögött. Még iskolásként szerettek egymásba. Albérletben éltek, de már spóroltak a saját otthonra. Tolik bankszámláján már kétmillió is megvolt. Kata egy magánklinikán dolgozott, recepciósként. Megbecsülték, jól keresett.
Oda eredetileg páciensként került – férjével együtt. Szerettek volna gyereket, de nem sikerült. A vizsgálatok szerint a probléma nála nem állt fenn – a férje szervezetében volt a gond. Egy sportos, önbizalommal teli edzőnek ez szinte megalázó volt. Kipróbálták a lombikot is – sikertelenül.
Talán a kudarcok törték meg benne valamit. Vagy mindig is ott lappangott benne a harag, amit most szabadjára engedett.
Már az elején sem bánt mindig kedvesen vele.
– Minek lököd úgy a feleséged? – kérdezte egyszer Sanyi, a barátja, amikor Tolik durván betuszkolta Katát a kocsiba.
– Áll ott, mint egy díszlet. Mondtam, induljunk.
Egyik pillanatban még ölelgette, mint egy játékállatot, a másikban félrelökte, ha zavarta.
Kata nem volt halk szavú, sem szelíd alkat. Tudott visszaszólni, megvédeni magát. És talán pont ez gyújtotta be benne a gyufát. Az első pofon után jött a virág, a bocsánatkérés, az ígéret. Kata elhitte, hogy csak egyszeri botlás volt.
De két hónappal később újra megtörtént. Megragadta a karját, lerántotta a kanapéra, rázta a vállát.
– Úgy lesz, ahogy én mondom, világos?
– Világos… csak engedj el…
Kata sírt. Megalázva érezte magát, de nem tett semmit. Ismerte Tolikot, évek óta. Türelmes volt vele, megértő. Hiszen annyi tervük volt még…
Mindketten Tarából származtak – egy kisvárosból. Katáék háza tágas volt, a kertet mindig sárga rudbeckiák díszítették. Apja szigorú ember volt, de ha kellett, ő volt a legnagyobb védelmező.
Szülei sosem kedvelték Tolikot.
– Kati, bennem van valami érzés… Mintha csak bábként játszana veled. Mintha te nem is számítanál.
– Dehogyisnem, anya! Szeret engem. Figyel rám. Én tudom, milyen ő valójában!
Az apja még élesebben fogalmazott:
– Ne gyere aztán sírva haza, ha nem működik. De ha választottál, viseld a következményét!
– Nem fogok hazajönni, papa. Én őt választottam. Vele építem az életem.
Az esküvőjük gyönyörű volt. Mindkét család kitett magáért. Albérletet is béreltek nekik fél évre előre. Akkor még tanult.
Azóta próbált megfelelni. Autót vettek, közös életet építettek. Még ha gyerekük nem is lett, Kata sosem adta volna fel emiatt.
És minden dühkitörést, minden erőszakos mozdulatot megbocsátott, mert azt hitte, ez a fájdalom következménye.
Aztán jött az a születésnap. Egy közös baráté. A vacsora jó hangulatban telt, nevetés, tánc, régi barátok. Még ha egy idegen férfi meg is próbálta felkérni őt, nevetett rajta, nem történt semmi. Tolik is ott volt, látta, nevettek.
Hazafelé viszont Kata már érezte, hogy baj lesz.
– Fáradt vagy? A sok tánc után a más pasikkal?
– Jaj, ne kezd már… Jól éreztük magunkat, ennyi.
De Tolik nem hagyta annyiban. Otthon elszabadult a pokol. Kata könyörgött, sírt, próbált védekezni, de férje durván lefogta, megrázta, fojtogatta.
Most, a tükör előtt állva, újra átélte a félelmet. Kezei remegtek, könnyek folytak le az arcán.
Már régóta gondolt a válásra. De mindig visszatartotta a szégyen. Hiszen évek óta próbálta meggyőzni a szüleit, hogy boldog. Hogy működik a házasságuk.
Most viszont tudta: el kell mennie.
Mindent hátrahagyva pakolt össze. A ruháit, a saját vásárlásait. Konyhai holmikat, amelyeket ő választott, kénytelen volt ott hagyni. Mégiscsak közös minden, hiszen minden Tolik nevén van. De most már nem érdekelte. A szabadság fontosabb volt.
Telefonált – először Milénának, aztán más ismerősöknek. Mindenhol falakba ütközött. Mindenki sajnálkozott, de helyet nem tudott adni.
Végül elindult. Szemerkélő esőben húzta le a csomagokat, és taxiba ült. A pályaudvarra ment. Ott legalább le tudja rakni a holmiját.
Kint szürkeség, bent fáradtság. Egyedül. Egy helyen, ahol nincs múlt, csak reménytelen jelen.
Felnézett a menetrendre. Mikor megy a következő vonat Tarába?
És akkor rájött – haza kell mennie. Ahol mindig várják. Ahol féltették. Ahol megbocsátanak.
Felhívta apját.
– Papa… eljöttem Toliktól.
– Kicsim, hol vagy?
– Az állomáson. Vizesen, fáradtan…
– Két órán belül ott vagyok.
És valóban. Az apa jött. Nem kérdezett, nem hibáztatott. Csak megfogta a bőröndöt, megölelte a lányát, és elindultak.
Kata a termoszban meleg teát szorított a mellkasához. Az autó ablakán túlról esőcseppek peregtek le. A szíve még zakatolt, de a lelke megnyugodott.
Mert hazafelé tartott.
Oda, ahol a ház piros tetős, a kapu mellett nyírfa áll, és a kertben aranyszín rudbeckiák hajladoznak a szélben.
És ez most elég volt.