Kolos Bálint neve fogalom volt Budapesten. Nemcsak milliárdosként ismerték, hanem mint férfit, aki mindenhová magával vitte a nyugtalanságot. Hiába csillogott körülötte az arany, hiába szolgálták ki minden vágyát, a lelke mélyén egyre élesebben érezte: a pénz nem gazdagít, hanem megvakít.
Egy októberi este, miközben kristálypohárból kortyolta a bort a Rózsadomb egyik luxuséttermében, egy gondolat fúrta át az elméjét:
„Ha a pénz maszkot ad mindenkinek, akkor ideje, hogy letépjem róla.”
Másnap reggel négy nőt hívatott palotájába. Nem tudták, miért.
-
Katalin, a szépség és barátnő, aki mindig villanófényben akart élni.
-
Eszter, a rokon, akinek sosem jutott elég, s aki élete kudarcait mindig mások zsebében kereste.
-
Ágnes, a „legjobb barát”, örök kuncsorgó, aki mindig szívességet vár, de soha nem ad.
-
Ilona, az öreg szolgáló, akinek halk jelenléte szinte láthatatlanná vált a falak között.
Kolos leültette őket egy hosszú, fekete asztal köré. Egyetlen mozdulattal eléjük tett négy platinakártyát.
– „Ez nem játék. 24 órátok van. Költsetek, amennyit csak akartok. Holnap térjetek vissza, és mutassátok meg, mit vásároltatok. Én majd eldöntöm, mit jelent ez a jövőtökre nézve.”
A levegő megfeszült.
Katalin elsőként ragadta magához a kártyát, arcán ragyogás. „Végre megkapom, amit mindig is megérdemeltem!” – kacagta, és máris a telefonját nyomkodta.
Eszter felnevetett, mintha a sors végre elégtételt adott volna neki. „Ez most az én időm!”
Ágnes halkan sóhajtott, a szeme csillogott, mintha a fejében már a luxusklubok fényei vibráltak volna.
Csak Ilona maradt némán. Reszkető ujjai közé szorította a kártyát. Mintha nem értette volna, hogyan lehet egyetlen tárgyban ennyi hatalom.
A visszatérés
Másnap reggel a palota szalonja hideg fényben úszott. Kolos a hatalmas ablak előtt ült, a háttal álló város fölött, mintha egy másik világból figyelné őket.
Elsőként Katalin tért vissza. Táskák tucatja hullott a padlóra: ékszerek, cipők, ruhák. Az arca diadalmas volt.
– „Ezek vagyok én, Bálint! Így néz ki a jövőnk!”
Kolos csak biccentett.
Eszter egy egész dossziét hozott. Új bútorok, modern gépek, pénzügyi befektetések – mind számlákban gondosan rendezve.
– „Ésszel költöttem. Ez az, amire szükségem van.”
Ágnes sem maradt adós: klubtagságok, drága borok, egy új autó előlegének papírjai. Őszinte öröm ragyogott az arcán, mint aki végre megízlelte a világot.
Végül belépett Ilona. Kezében egy apró boríték. Letette az asztalra.
– „Nem magamra költöttem, uram” – suttogta. – „Az árvaházban nem volt étel. Vettem nekik kenyeret, takarót, könyvet. Ez a számla.”
A szalon elnémult. A három nő tekintete összeszűkült, mint a vadaké. Kolos arca rezzenéstelen maradt, de a szeme mélyén valami megmozdult.
Az ítélet
– „A pénz nem tett gazdaggá benneteket” – szólalt meg Kolos lassan. – „Csak felfedte, kik vagytok valójában.”
Katalin tiltakozni akart, de Kolos intésére két őr azonnal kikísérte. Eszter görcsösen kapaszkodott a dossziéjába, mintha az menthetné, de a hideg tekintet elsöpörte a szavait. Ágnes arca elfehéredett, amikor Kolos csendben elfordult tőle – tudta, hogy ezzel vége mindennek.
Ilona maradt utoljára. Csak állt, kezét összekulcsolva, mintha ő maga sem hinné el, hogy nem küldték ki.
Kolos lassan felállt, és odalépett hozzá.
– „Te voltál az egyetlen, aki nem magadnak költöttél. Te vagy az egyetlen, aki megértette, hogy a pénz próbája nem arról szól, mit veszünk meg… hanem arról, hogy mit adunk.”
Ilona remegett. – „Uram… én csak tettem, amit helyesnek láttam.”
Kolos ekkor valami olyat tett, amire senki sem számított: térdre ereszkedett előtte.
– „Taníts engem, Ilona. Én elvesztem a pénzben. Te megőrizted a tisztaságot. Légy a tanítóm. Mától nem szolgáló vagy, hanem a legnagyobb bizalmasom.”
A váratlan befejezés
A három nő kint a folyosón figyelte mindezt. A féltékenység szikrája gyűlöletté izzott bennük. De mire újra benyitottak volna, a szalon üres volt. Kolos és Ilona eltűntek.
Hetekkel később a hírekben bombaként robbant: Kolos Bálint minden vagyonát alapítványoknak adta, árvaházak, kórházak és iskolák kapták meg a milliárdjait. Ő maga nyomtalanul eltűnt.
Csak egyetlen mondat maradt utána, amit saját kézzel írt alá az újság hasábjain:
„A gazdagság igazi próbája nem az, mit birtokolsz — hanem mit hagysz másokra.”
És mellette ott állt egy aláírás: Kolos & Ilona.