Mariann vagyok, 53 éves. Egész életemet tanárként töltöttem egy általános iskolában. Szerettem a munkám, a gyerekeket, és azt hittem, a házasságom is rendben van. A férjem, Zoltán, öt évvel idősebb nálam, közgazdászként dolgozott, majd saját vállalkozást indított. Nem volt szenvedélyes típus, de soha nem bántott meg, mindig gondoskodott rólam és a gyerekeinkről. Két felnőtt fiunk van, Márk és Balázs, akik már saját életüket élik.
Egy szombat reggel történt az, ami mindent megváltoztatott. A nappaliban ültem, és a hétvégi bevásárlásra készültem, miközben Zoltán komoran bámult kifelé az ablakon. Éreztem, valami nincs rendben.
– Beszélnünk kell – mondta váratlanul.
Leraktam a listát, és ránéztem.
– Mi történt?
– Már nem szeretlek. Nem érzem, hogy együtt kellene élnünk.
Mintha jeges víz zúdult volna a hátamra.
– Mit mondtál?
– Elmúlt az érzés. Már egy ideje így van, csak most mertem kimondani.
Megszólalni sem tudtam. Reszkettem, görcsölt a gyomrom. Végül csak kinyögtem:
– Van valakid?
– Igen.
Ez az egyetlen szó akkora ütés volt, hogy a világ megszűnt körülöttem létezni. A szám remegett.
– Ki az?
– Egy nő a munkahelyemen. Fiatalabb nálam. Már egy éve tart ez.
– Egy éve?! – sikoltottam. – Egy egész éven át hazudtál nekem?
– Nem akartalak megbántani.
Keserű nevetés tört fel belőlem.
– Nagyon jól sikerült.
Felálltam, bezárkóztam a hálószobába, becsaptam az ajtót. Nem tudtam sírni. Csak ültem az ágy szélén, és bámultam a semmibe. Harag, fájdalom, csalódás kavargott bennem. Harminc évet fektettem bele ebbe a kapcsolatba, gyerekeket neveltem, közös életet építettem, aztán egyik reggel azt mondják nekem: „Már nem szeretlek.”
Két hétig alig beszéltünk. Otthon csend volt, feszültséggel teli. A fiúk már rég külön éltek, nem volt kitől segítséget kérnem. Egy este vacsora közben Zoltán újra megszólalt.
– El akarok költözni.
– Mikor?
– Holnap. Már találtam albérletet.
– Ilyen gyorsan?
– Nem akarok tovább hazugságban élni.
Másnap elment. Összepakolt, és csak annyit mondott: – Remélem, egyszer megbocsátasz.
Nem válaszoltam. Csak néztem, ahogy távozik. Akkor szakadt el bennem valami. A falhoz vágtam a karácsonyi ajándéknak kapott bögrét. Leültem a földre, és először sírtam igazán – mint egy kisgyerek.
Másnap reggel minden csendes volt. A ház túl nagy, túl üres lett. Hiányzott a reggeli zaj, a megszokott „jó reggelt” mormolása, a kávé illata. Minden, amit természetesnek vettem.
A barátnőm, Éva, másnap felhívott.
– Mi van veled, Mariann? Már napok óta nem hallottam felőled.
– Zoltán elment. Másik nő miatt.
Éva hosszasan hallgatott, majd így szólt:
– Hozzád megyek. Most.
Fél óra múlva megérkezett. Ültünk a nappaliban, kávéval, borral, csokival – amink volt –, és csak beszélgettünk.
– Tudod, ezt nem hagyhatom. Egy férfi nem határozhatja meg, mennyit érsz. Te Mariann vagy. Egy okos, gyönyörű nő, aki egész életében adott másoknak. Most végre magadra kell gondolnod.
– De mit kezdjek 53 évesen? – zokogtam. – Ki akar egy elhagyott, középkorú nőt?
Éva csak mosolygott.
– Hidd el, többen, mint gondolnád. De előbb gyógyulj meg. És találd meg újra önmagad.
Éva tényleg nem hagyott magamra. Hetente többször jött át, néha csak egy kávéra, máskor egy üveg borral. Közben újra megtanultam nemcsak beszélni, hanem nevetni is. A szívem még fájt, de már nem voltam egyedül.
– Tudod – mondta egyszer, miközben egy régi fotóalbumot nézegettünk –, mindig irigyeltem a türelmed. Hogy képes vagy évekig tűrni, ha valami nem jó.
– Ez nem türelem volt, Éva – sóhajtottam. – Hanem félelem. Attól, hogy egyedül maradok.
– Most itt vagy, egyedül… és mégsem tűnsz elveszettnek.
Elmosolyodtam. Igaza volt. Talán először igazán elkezdtem magam keresni.
Elkezdtem új dolgokat kipróbálni. Elmentem festőtanfolyamra, amire régóta vágytam, de Zoltán kinevetett.
– Te? Művészet? Ne nevettess!
Most senki sem nevetett. A tanár dicsért, barátokat szereztem. Egyikük, Kati, egyedülálló anya, ötvenes éveiben jár, tele élettel. Együtt kávéztunk, néha kirándultunk.
Aztán egy este Éva bejelentette:
– Regisztrálunk neked egy társkeresőn.
– Na ne! – nevettem. – Én? Az interneten? Hát nem elég, hogy összetörtek?
– Pont ezért. Csak nézelődj. Nem kell azonnal férjet találni. Csak tudd, a világ még nyitott.
Egy hétig olvasgattam a leveleket, amiket kaptam. Volt közöttük vicces, furcsa, néha bizarr is. Aztán jött egy üzenet egy András nevű férfitól. 58 éves, özvegy, nyugdíjas orvos.
„Nem ígérek szép szavakat, Mariann, de őszinte vagyok. Ha szeretnél sétálni, meghívlak egy kávéra.”
Gondolkodtam, majd válaszoltam.
Egy héttel később egy budapesti kávézó teraszán ültem. András pontos, udvarias, halk szavú volt. Nem akart lenyűgözni, csak figyelt rám, meghallgatott. Évek óta először éreztem, hogy fontos, amit mondok.
– Hogyan bírtad ki? – kérdeztem. – Feleséged halála után…
– Nem bírtam. Összetörtem. Csak a gyerekeim tartottak életben. De most próbálok újra nyitni. Nehéz.
– Nekem is – suttogtam.
Azóta leveleztünk, majd újra találkoztunk. Egy hónap múlva már hetente többször is. Nem siettünk, nem voltak elvárások. Csak két ember volt, akik megsebezve, de nyitottan fordultak egymás felé.
Egy este, mikor András nálam volt, megfogta a kezem.
– Mariann… Tudod, mi a legfurcsább? Hogy újra tudok mosolyogni. És ezt neked köszönhetem.
– Én meg neked – feleltem halkan.
És akkor, először hosszú idő után, megcsókolt. Nem viharosan, nem izzóan, hanem csendesen, őszintén és mélyen.
Az élet lassan visszatért hozzám. Már nem csak túléltem a napokat, hanem éltem is őket. András mellett újra nőnek éreztem magam, nemcsak „valakinek a feleségének” vagy „valakinek az anyjának”.
Egy este vacsorát főztem neki – egyszerű rakott krumplit, amit imádott –, amikor mögöttem megállt, és csak nézett.
– Mi a baj? – kérdeztem mosolyogva.
– Semmi. Csak… nézlek, és arra gondolok, mennyire ostoba volt az a férfi, aki elengedett téged.
Nem tudtam mit mondani. A múlt sebeim még ott voltak, de már nem fájtak úgy. Nem ezek határozták meg, ki vagyok.
Az ünnepek is mások lettek. Régen csak a családi rutin volt: feszültség, műmosolyok, kapkodás. Most Andrással kettesben, a fa alatt ülve, békesség volt. Nem kellett más, csak egy érintés, egy tekintet, egy bögre forralt bor.
– Szeretnék veled utazni – mondta egyszer.
– Hová?
– Mindegy. A Balatonhoz, a hegyekbe, vagy egy kis faluba. Csak veled. Bárhol otthon érzem magam veled.
Elmentünk a Mátrába. Egy kis faházat béreltünk, ahol esténként a kandalló mellett ültünk. Néha beszélgettünk, néha csak hallgattuk a tüzet. Nem kellett több.
Hazatérve a régi lakás már nem volt üres. Tudtam, bár a múlt bezárult, a jelen és a jövő még nyitva állt előttem.
Egy délután csengettek. Zoltán állt az ajtóban. Zavartan, megöregedve, mintha tíz évet öregedett volna az elmúlt hónapokban.
– Beszélhetünk? – kérdezte.
Beengedtem. Leült, körülnézett, majd halkan szólt:
– Te… más vagy. Valahogy… erősebb.
– Az vagyok – bólintottam.
– Hallottam, hogy van valakid.
– Igen, van. És boldog vagyok.
– Tudod, Mariann… hibáztam. Azt hittem, valami hiányzik az életemből. Aztán rájöttem, hogy csak azt nem vettem észre, amid volt.
– Igen, valóban nem vetted – feleltem halkan. – De már nem számít. Mert én már nem ott vagyok.
Felállt, lassan az ajtó felé indult.
– Kívánok neked boldogságot – mondta, mielőtt kilépett. – Őszintén.
Az ajtó becsukódott mögötte. Én nem éreztem dühöt. Csak megkönnyebbülést.
Egy év múlva Andrással a Margitszigeten sétáltunk, kezem az övében, szívem nyugodt.
– Ha újrakezdhetnéd, máshogy tennéd?
– Nem – feleltem. – Minden fájdalom, könny és nap kellett ahhoz, hogy idejussak. Hogy megtaláljalak, hogy megtaláljam önmagam.
András megállt, megcsókolta a homlokom, és azt mondta:
– Most már csak élni kell. Az élet nem akkor ér véget, amikor elhagynak, hanem amikor már nem hiszünk benne. Te pedig újra hittél.