17 éves voltam, amikor anyám másodszor is férjhez ment. Hamarosan úgy éreztem, hogy egyre inkább háttérbe szorultam – a szeretet nem nekem szólt. Bár bármikor elmehettem egy hétre a barátnőmhöz, és utána visszatérhettem, senki sem kérdezte, hol voltam, mit csináltam, csak annyit mondtak, hogy jól vagyok, és ez elég volt. Egy év múlva megismertem egy fiút, és egyszer csak ez történt…
A barátomnak sok barátja volt, akikkel közösen jártunk bulizni, nyaralni, kirándulni, szóval jól telt az idő, mint minden fiatalnak. De bár ő kedves és figyelmes volt, mégis kissé kiegyensúlyozatlan, főleg, amikor ittas állapotban volt, állandóan vitatkozott, konfliktusokat provokált, és mindenben azt várta tőlem, hogy engedelmeskedjek. Úgy éreztem magam, mint egy kalitkában – a szüleim nem törődtek velem, a barátom pedig kihasználta, hogy függök tőle, és nem tudtam, hova menjek. Még arról is gondolkodtam, hogy mindent hátrahagyok, elköltözöm és egyedül kezdem újra az életem.
Egy alkalommal nagy társasággal kirándulni mentünk – húszan voltunk, barátok, ismerősök, sokukat először láttam. És ott volt közöttük egy fiatal férfi, alacsony, izmos, szikár, csendes, és semmiben sem tűnt ki. Amikor a táborhelyen megérkeztünk, a férfiak nekiálltak a hús sütésének és a sátrak felállításának, a lányok pedig a falatokat készítették. Láttam, hogy ez a fiú figyel, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget – fiatal lány voltam, jól formált, vonzó alakú, és sokan megfordultak utánam.
Este, miután mindenki elég jól ünnepelt, a barátom újra kezdet elvadulni. Először veszekedett valakivel, majd egyre jobban kiborult, aztán elkezdett parancsolgatni nekem: „Menj oda, csináld ezt, gyere ide, menj el.” Olyan fárasztó volt, hogy egyszerűen felálltam, elindultam az erdőbe, leültem egy fatörzsre és határozottan eldöntöttem – változtatni kell valamin, nem akarok többet együtt lenni vele, otthon sem akarok maradni, és egyáltalán, mindent unok, mit csináljak, hogyan tovább?
Ekkor odajött hozzám az a fiú, engedélyt kérve, hogy leüljön mellém. Bemutatkozott, azt mondta, hogy ő Jaroszlav, és valami apróságot kérdezett.
Beszélgetni kezdtünk, nevetgéltünk, és pár órán keresztül jól elvoltunk. Elhozott egy kis ételt, mi pedig a réten leültünk, és annyira jól éreztük magunkat! Két órán belül mindenki elcsendesedett, és szétszóródtak a sátrakban, de mi még mindig beszélgettünk – az életről, mindenféléről. Kiderült, hogy katonai tiszt, aki éppen szabadságon van, mielőtt elindulna egy másik helyre. Elmeséltem neki az életem, a terveimet, hogy szeretném változtatni a dolgokat. Nagyon jól telt az este.
Másnap este hazamentünk. Levittek engem, ott hagytak a ház előtt, leültem egy padra, nem akartam haza menni, amikor váratlanul hozzám jött Jaroszlav, leült mellém, pár percig csendben ültünk, majd megkérdezte:
– Feleségül jössz hozzám? Feleségre van szükségem, te csinos vagy, vidám, látom, hogy házias is vagy, jobb lesz ketten elmenni oda, ahol még nem jártunk.
Elhallgattam, ránéztem, a szemeiben olyan remény volt, és azt gondoltam: mit veszíthetek? És azt mondtam: „Igen, megyek.” Nagyon gyorsan összeírtak minket. Elmondtam anyukámnak, ő örült neki – férjhez menni egy tiszthez sok lány és az anyukák álma volt. Nem készülődtek semmit, volt egy világos ruha, amit az érettségi bálon viseltem, abban is összeírtuk a papírokat, és csak négyen voltunk – én, a férjem, anyukám és mostohaapám (Jaroszlav családjából csak a testvére maradt, ő nem tudott eljönni). És elkezdődött a családi élet. Jaroszlav nagyon kedves, figyelmes és gyengéd férj lett. Igazából nagybetűs férj. Nem kellett egyetlen bőröndöt sem emelnem, semmilyen nehézséget nem kellett cipelni, ő mindenben megvédett, én pedig próbáltam otthon rendet tenni. Igen, a katonai élet nem könnyű – ez egy másik történet – de szerencsénk volt, hogy városban szolgált, nem valami elhagyatott laktanyában.
Munkahelyet találtam, elhelyezkedtem egy boltban, és az élet a maga medrében folyt. Most már 15 éve házasok vagyunk, én imádom a férjem, ő pedig engem a tenyerén hordoz, van egy kisfiunk, akit nagyon szeret. A férjemnek sikerült katonai karriert építeni, én pedig segítségével és támogatásával megszereztem a diplomát, és egy jó munkát találtam. Igazán boldogok vagyunk, és néha azon kapom magam, hogy elgondolkodom: mi lett volna, ha akkor nemet mondok neki? Fázom az ilyen gondolattól. Talán csak szerencsém volt, vagy éreztem valami belső megérzést, hogy jó lesz velem, és hogy az élet másképp is alakulhat, ezért mindent megtettem, hogy valóra váljon… Hálás vagyok a sorsnak, hogy akkor a jó döntést hoztam.