Egy apró, fekete „szem” nézett rá a könyvek gerincei közül. Irina óvatosan letörölte a polcról a port, majd hirtelen megállt. Ujjai szinte érintették a kis lencsét. Ez nem volt valamilyen dísztárgy.
Ez egy rejtett kamera volt. Az elméje nehezen fogadta el a tényt, próbált ésszerű magyarázatokat találni: talán az új, „okosotthon” rendszer része, amelyről Rodion, a férje, megfeledkezett megemlíteni? Ám a megérzése, az a halk hang, amit régóta figyelmen kívül hagyott, mást súgott.
Férje, Rodion, kamerákat szerelt be a lakásukba.
Ez a gondolat úgy égette át az agyát, mint a forró fém. Nem csupán egy ötlet volt, hanem felismerés: miért tette ezt? Vajon figyelni akarta őt? Gyanakodott valamire?
Teljes képtelenségnek tűnt. Irina otthonról dolgozott, a napja ki volt osztva percre pontosan. Vagy mégis másként gondolkodott a férje? Mit akart látni? Hogyan iszik kávét reggelente? Vagy miközben videóhívásban beszél ügyfelekkel?
Nem nyúlt a kamerához. Óvatosan hátrált, és az addigi, otthonos szoba egyszerűen idegenné, ellenségessé vált. Minden tárgyban potenciális kémlelést sejtett, és más szemmel kezdett nézni a környezetére: kutatni kezdett.
Rátalált egy második kamerára a nappaliban, amit füstérzékelőnek álcáztak a plafonon. Egy harmadikat a konyhában fedezett fel, amely egy kisebb készülék tápegységébe volt rejtve.
Férje hálózatot épített. Pókhálót szőtt az otthonukban, életük közös terében. S ő, Irina, csupán egy legyecske lett, akinek minden mozdulatát megfigyelték.
Bent valami eltört. Az a nő, aki még öt perccel ezelőtt volt: szeretetteljes, megbízó és kissé naiv, megszűnt létezni.
Helyette csak üres harag és hideg, kristálytiszta düh maradt. Férje nem csupán a bizalmát árulta el, hanem felszántotta az önbecsülését, és börtönné változtatta a közös otthont.
Felkapta a férje táblagépét, amit az mindig magabiztos hanyagsággal hagyott ott a kanapén. A jelszó a házassági évfordulójuk dátuma volt. Milyen kegyetlen irónia! Egykor ez a nap a szeretet szimbóluma volt, most pedig a hazugságé.
A kijelzőn egy alkalmazás futott, amely négy kockában élő képet mutatott a nappaliról, a konyháról, a hálószobáról és az előszobáról. A ház legfontosabb pontjait teljes egészében az ő irányítása alatt tartotta. Kivéve egyet.
A saját dolgozószobáját.
Ez volt az egyetlen hely, ahová szigorúan megtiltotta Irinának, hogy kopogás nélkül belépjen. Az ő „erődítménye”. Ekkor minden a helyére került: nem az volt a cél, hogy ki figyel, hanem hogy ő maga legyen láthatatlan.
Egy hamis biztonsági zónát épített valaki számára.
Irina belépett a dolgozószobába, először kopogás nélkül. A levegő itt más volt, tele egy drága illatával, amely azonban nem az övé. Lépésről lépésre átvizsgálta az íróasztalt.
Az alsó fiókban, egy régi iratokkal teli kupac alatt megtalálta, amit keresett: egy videokamerarendszer dobozát és egy használati útmutatót.
Átfutotta a leírást: egy új kamera hozzáadásához be kellett olvasni egy QR-kódot, majd adminisztrátori jelszót kellett megadni.
A jelszó kézzel volt ráírva a doboz fedelére: Rodya_King. Király. Milyen kiszámítható és éppoly ostoba. A férje arroganciája a gyengeségévé vált.
A terv azonnal összeállt. Óvatosan leszerelte az előszobában elrejtett kamerát. A ventillációs rács a nagy tölgyfa íróasztal felett tökéletes megfigyelő helynek bizonyult.
Innen szép kilátás nyílt a bőrkanapéra. Saját telefonjával és a „király” jelszava segítségével könnyedén hozzáadta az új eszközt férje kamerahálózatához.
Az alkalmazás még a „rejtett mód” bekapcsolását is felajánlotta, hogy az eszköz megjelenése ne aktiváljon értesítést a tulajdonosnál.
Mindent visszahelyezett az eredeti helyére, apró porszemekig tökéletes rendben, majd türelmesen várni kezdett.
Este Rodion ismét hazaért, megszokott mosolyával. Átölelte és megpuszilta az arcát, azonban érintése ragadósnak és hamisnak tűnt.
– Hihetetlenül kimerült vagyok, a dolgozószobámban töltök még egy kicsit időt, hogy befejezzem az iratokat – mondta.
– Persze, drágám – felelte Irina szinte nyugodtan, mint egy szélcsendes tó felszíne. – Én addig vacsorát készítek.
Belépett a férfi a „erődítményébe”, ő pedig megnyitotta a kameraalkalmazást a telefonján. Egy ötödik négyzet is megjelent a képernyőn, amely életre kelt.
Eleinte minden rendben működött. Ám aztán valami megfoghatót látott.
Egy lány lépett be a dolgozószobába. Liliának hívták. Egyik anyukája barátnőjének a lánya, aki mindig panaszkodott az életére.
Ledobta a kardigánját, maradt egy testhez simuló ruhában és a nyakát átfonva ölelte Ródiónt.
Irina beindította a képernyőfelvételt.
– Nem bírom tovább ezt a titkolózást – nyafogott Lili. – Mikor fogod elmondani mindezt neki?
– Még egy kicsit várj, drágám, szükséges felkészíteni a terepet –, selypítette Rodion. – Még nem jött el az idő.
– A „tereptőkéd” csak a szüleid pénze. Nélkülük nem vagy semmi. Nem tervezel úgy eltűnni tőle, hogy üres kézzel mész?
Rodion elhúzta a száját.
– Persze, hogy nem! Mindent kiterveltem. Ezen a szombaton családi vacsora lesz a szüleimnél, ez hagyomány. Elmondom nekik, hogy van egy zseniális üzleti tervem. Egy startup. Kapok tőlük nagy összeget, és aztán… elmegyünk innen ketten.
– És Irina? – kérdezte Lili irigyen csengő hangon.
Rodion legyintett.
– Addig nem tud semmit, amíg messze nem leszünk. Ő túl rendes, túl hiszékeny. Nem jön rá semmire.
Irina megállította a felvételt, majd mentette a videót. Egy órával később ragyogóan boldog Rodion lépett ki a dolgozószobából.
– Hmmm, milyen illatok vannak itt! Mi lesz ma vacsorára?
– Sült hal lesz – válaszolt csendesen Irina.
– Imádom! Te vagy a legjobb feleség a világon, Irina.
Lassan megfordult.
– Igen. Én vagyok a legjobb. És szombaton ezt majd mindenki megtudja.
A szombati vacsora a családi jólét légkörében telt. Rodion szüleinek otthona olyan volt, mint egy múzeum. Minden ott alá volt rendelve a rituálénak.
Irina mereven ült, Rodion mellette ragyogott.
– Apám, anyám – kezdett Rodion, miköztük a desszert felszolgálása –, jött egy ötlet, ami mindent megváltoztat. Egy startup, ami komoly sikert arathat.
Hosszan, lelkesen beszélt. Arkadij Nikolajevics kétkedve hallgatta, Jelena Pavlovna rajongással.
– Az induláshoz tőkét kell biztosítani – mondta végül Rodion, és összeget nevezett meg.
Arkadij Nikolajevics Irinára nézett.
– Mit gondolsz, lányom? Támogatod a férjed?
Rodion önelégülten mosolygott.
– Irina persze nem ért hozzá. Ez túl magas szintű dolog. De mindig támogat engem. Igaz, drágám?
Ez volt a végső csepp a pohárban. Nyilvános megalázás.
– Tudod, Rodion –, mondta nyugodt hangon Irina –, mostanában kezdtem igazán érteni a startupokhoz. Különösen azokhoz, amelyek befektetést igényelnek tengerparti utazáshoz. A szeretővel.
Rodion megdermedt.
– Irina, mit mondasz?
– Egyáltalán nem azt mondom. Van egy kis prezentációm is.
Elővette a telefonját, majd csatlakoztatta a nagy plazma televízióhoz.
– Mit csinálsz? Hagyd abba! – suttogta mérgesen Rodion.
Azonban a képernyőn már kirajzolódott a dolgozószobai bőrkanapé képe. Rajta pedig ő, Rodion és Lili. A hang pedig tökéletesen tiszta volt.
Jelena Pavlovna a kezét a szájára tette, Arkadij Nikolajevics arca kőszürkévé változott.
Rodion a képernyőt bámulta, őszinte rémület tükröződött a szemében.
Férje titokban kamerákat iktatott be otthonukba – de az első felvétel épp a saját szégyene lett.
A videó véget ért.
– Így néz ki a fiuk üzleti terve – mondta Irina a szülőknek. – Én nem fogok ebben részt venni. Se az életében sehol máshol.
Irina elment anélkül, hogy visszanézett volna. Másnap Arkadij Nikolajevics hívta.
– Irina, bocsánatot szeretnék kérni. Mindig úgy véltem, hogy a család becsülete a legfontosabb. Ő ezeket most mind összetörte. Több pénzt nem kap tőlünk. A lakás a nevemen van, nyugodtan maradhatsz ott.
– Köszönöm, Arkadij Nikolajevics, de én nem maradok.
– Értem. Ha szükséged lenne valamire…
– Csak egy dologra lesz szükségem: hogy a családotok soha többet ne legyen része az életemnek.
Letette a telefont. Rodionról csak csonka hírek jutottak el hozzá. Pénz nélkül senki lett.
Lili eltűnt. Rodion elvesztette az állását. Hívott többször, ő pedig lecserélte a telefonszámát.
Epizód – Két évvel később
Irina “Oko” nevű ügynöksége egy üzleti központ fél emeletét foglalta el. Ő már nem egyszerű megfigyeléssel foglalkozott, hanem biztonsági szolgáltatásokkal: rejtett eszközök felkutatásával, otthoni hálózatok sebezhetőségének vizsgálatával és tanácsadással.
Munka lett az élete. Csapatot szervezett — korábbi biztonsági szakemberekből és fiatal informatikusokból. Az emberek tisztelték az éles eszét és vasakaratát.
Egy este egy névtelen levelet talált. Rodion írása volt.
„Ira, tudom, hogy nincs jogom erre. Rakodóként dolgozom, egy bérelt szobában élek. Sokáig téged hibáztattalak, de rájöttem: én törtem össze az életem. Amikor úgy döntöttem, rálépek a teredre, hogy belépjek az életedbe, az volt a legnagyobb hibám, hogy a saját tulajdonomnak tekintettelek. Ha tudsz, bocsáss meg. Rodion.”
Irina hosszan nézte a sorokat, mégsem érzett sem haragot, sem sajnálatot. Összegyűrte a levelet és kidobta.
Telefonja rezdült az asztalán, Viktor, vezető szakembere hívta, aki már fél éve finoman vacsorára hívogatja.
– Irina Pavlovna, befejeztük az auditot. Minden rendben van.
– Köszönöm, Viktor. Kiváló munka.
– Ünnepeljünk? Ismerek egy helyet, szép kilátással.
Régen nemet mondott volna, azonban az a levél végleg felszabadította.
– Nagyon szívesen – válaszolta, érzékeltetve könnyed és őszinte mosolyát. – Fél óra múlva hozzám jössz.
Tükröződését nézte a tükörben: egy erős, magabiztos nő nézett vissza rá.
Az a nő, aki egyszer rejtett kamerát fedezett fel az otthonában, és nem áldozattá vált, hanem a szabadság eszközévé formálta azt.
Gyakran, hogy valami újat építsünk fel, a régit teljesen el kell hamvasztani. És ő nem félt a lángoktól.