A telefonhívás, ami mindent megváltoztatott
A telefonhívás akkor érte Máriát, amikor már az utolsó lépcsőfokon járt lefelé. Sietve kapta elő a mobilját a zsebéből. Egy ismeretlen számot látott.
— Halló? — kérdezte óvatosan.
— Marina? — egy aggódó női hang szólt bele. — Itt Olga Szergjevna, Denis titkárnője. Sürgősen be tudsz jönni? Probléma van.
Mária összeszorította a száját.
— Mi történt? — kérdezte feszülten.
— Jobb, ha személyesen beszélünk. Csak annyit mondok: a férjed és K. Kristina…
Mária megszakította a hívást. Kristina. A legjobb barátnője és helyettese. Szíve a torkába ugrott.
Fél órával később már belépett az építészeti iroda ajtaján, amit az elmúlt öt évben irányított. Denis, a férje pénzügyi igazgató volt. Kristina pedig a jobbkeze, tehetséges tervező és… barátnő az egyetemi évekből.
A tárgyaló ajtaja résnyire nyitva volt. Mária hallotta Denis hangját:
— Ne aggódj, mindent megoldok. Marina elutazik egy projekt miatt Szentpétervárra, mi pedig elindítjuk a saját vállalkozásunkat. Ezt már régóta akartam…
— Mi lesz, ha nem akar elutazni? — kérdezte Kristina hangja. — Terhes vagyok, Denis. A gyerekedet várom. Már elmondtam a férjemnek.
Mária belépett, és azonnal három szem rajta akadt: Denis, Kristina, és Olga. Az asztalon egy üzleti terv feküdt, amelynek logójában Denis és Kristina monogramja volt összefonódva.
Amikor Mária és Denis megismerkedtek, Mária épp befejezte az építészeti egyetemet.
Karrierje gyorsan ívelt felfelé. Egy év alatt már kisebb projekteket irányított, három év után pedig vezető tervezővé vált az irodájában. Denis később csatlakozott a céghez, de hamarosan nélkülözhetetlenné vált. Ő teremtette meg a pénzügyi rendszert és hozta be az új ügyfeleket.
Ősszel házasodtak össze, amikor a fák aranyszínűek voltak, és a levegő friss és tiszta. Az életük tökéletesnek tűnt: sikeres vállalkozás, tágas lakás, két nyaralás évente.
Csak egy dolog árnyékolta be az életüket. Mária nem tudott teherbe esni. Orvosi vizsgálatok, kezelések, minden próbálkozás hiábavaló volt. Az orvosok csak vállat vonogattak.
— Minden rendben van önöknél, — mondták. — Csak időt kell várni.
De az idő telt, és a csoda nem következett be. Denis egyre hidegebb lett. Egyre többet dolgozott, egyre kevésbé mutatott érzelmeket. Mária mindezt a munkahelyi stressznek tulajdonította.
Most, ahogy ott állt a tárgyalóban, végre megértette, mi volt az igazság.
— Mióta tart ez? — kérdezte higgadtan.
Kristina lesütötte a szemét. Denis előre lépett.
— Marina, nem így akartuk, hogy megtudd. Beszélni akartunk veled… — próbálta szavakba önteni.
— Három hónapja? Fél éve? Egy éve? — hangjában már csak fáradtság volt, nem düh.
— Nyolc hónapja, — mondta Kristina halkan.
Mária bólintott. Nyolc hónap. Akkor beszéltek utoljára komolyan a gyerekvállalásról. Ő akarta a lombikprogramot, ő pedig várt még. Akkoriban Kristina is elvált a férjétől, és teljesen a munkájába temetkezett. Legalábbis ezt mondta.
— Elmegyek, — mondta Mária, miközben felvette a táskáját. — Holnap az ügyvédem keresni fog, hogy megoldjuk a válást és a céges ügyeket.
— Hová mész? — kérdezte Denis zavarodottan.
— Már nem számít. — Mária Kristinára nézett. — Csak győződj meg róla, kitől van a gyerek. Már másfél éve ismered Denist, de most estél teherbe. Lehet, hogy nem is velem volt a gond?
Kristina elsápadt.
— Én egészséges vagyok! Nem úgy, mint egyesek! És Denisnek igazi család kell! — kiáltotta.
— Természetesen, — mondta Mária gúnyosan. — Mert az „igazi család” csak a gyerekekről szól, igaz?
Kiviharzott a szobából, nem nézve vissza. A folyosón Olga utolérte.
— Marina, bocsáss meg, hogy beleavatkoztam, de úgy gondoltam, tudnod kellett.
— Köszönöm, Olga. Jól tetted.
A vonat az északi vidékre tartott. Az ablakon túl őszi erdők suhantak el, aranyban és bíborban, mint azon a napon, amikor férjhez ment. Csak most egyedül ment tovább.
Marina Karéliába tartott, ahol a nagybátyja, Nyikolaj Petrovics élt. Az ismert festő-alkotó ottani háza egyedülálló menedéket nyújtott számára.
Telefont kikapcsolta az ügyvédi beszélgetés után. Már nem érdekelte, hogy Denis próbál-e keresni.
A nagybátyja a vasútállomáson várta. Magas, ősz férfi, tiszta szemekkel és erősen dolgozott kezekkel.
— Alig ismerlek rád, — ölelte meg. — Túl városi lettél. Sápadt is.
— Te sem változtál, — válaszolta Mária, — az idő nem érintett téged.
— Azért van, mert én tiszta levegőn élek, nem bent a munkahelyemen, — nevetett a bácsi. — Ülj be, induljunk.
A régi kocsi rázkódott az erdei úton. Mária nézte az ablakból a fenyőket és úgy érezte, hogy jól tette, hogy idejött.
Estére megérkeztek. A ház a tóparton állt, körülvéve fenyőfákkal. Belül az illatok festékek, fa és valami ismerős, mélyen bennük.
— Tedd le a cuccaid, — mondta a bácsi. — Én a házban leszek, pihenj. Holnap beszélgetünk.
Amikor elment, Mária végre kibírta a napfényben szenvedett fájdalmat. Könnyek folytak, míg aludt.
Mária két hónap múlva tudta meg, hogy terhes. Ráadásul igazi boldogságot érzett.