Amikor feleségül vettem Claire-t, és beköltöztem hozzá a két lányával, úgy éreztem, mintha végre a kirakós utolsó darabja is a helyére került volna.
A ház mesés volt – kopott fa padlóval, csipkefüggönyökkel, és minden szobában lágy, vaníliaillatú gyertyák illatoztak.
Emma és Lily tele voltak élettel, nevetésük betöltötte a folyosókat, miközben Claire higgadt bája összefogta a családot.
Minden olyan békés és majdnem tökéletes volt.
Csakhogy ott volt a pince.
Az ajtó egyszerű, fehér volt, a folyosó végén, semmi különös – mégis valami vonzott hozzá.
A lányok túl gyakran pillantottak rá, s amikor észrevették, hogy figyelem, halkan elhallgattak.
Claire sosem beszélt róla.
Úgy tett, mintha nem is létezne.
Egy este, miközben terítettem, Emma utánam jött a konyhába és megkérdezte: „Gondoltál már arra, mi lehet a pincében?”
Majdnem elejtettem a tányérokat.
Nevetve azt feleltem, biztos csak tárolóhely vagy esetleg valami titkos kincs, esetleg valami ijesztő szörny lakik ott.
Nem válaszolt, csak mosolygott és elment.
Másnap reggel Lily a reggeli közben elejtette a kanalat.
„Apu utálja a hangos zajokat” – mondta vidáman.
A vér megfagyott bennem. Claire sosem mesélt részletesen a lányok apjáról, csak annyit, hogy „már nincs velünk”.
Én azt hittem, meghalt, de hirtelen ez a feltételezés is ingataggá vált.
Később Lily rajzolt.
Bepillantottam a rajzába: pálcikaemberek ábrázolták a családunkat.
Volt rajta Claire, Emma, én… és egy szürke alak.
„Ő Apu” – mondta egyszerűen.
„A pincében.”
Próbáltam elhessegetni a gondolatot, de egyre inkább foglalkoztatott.
Aznap este megkérdeztem Claire-t.
Éppen bort kortyolt, megállt és így szólt: „Nincs ott semmi, csak párás levegő és pókok.”
Amikor elmondtam neki, mit meséltek a lányok, sóhajtott.
„Az apjuk két éve halt meg. Megpróbáltam megóvni őket, de a gyerekek furcsa módon ragaszkodnak dolgokhoz.”
Nem akartam tovább feszegetni, de a nyugtalanságom nem múlt el.
Néhány nappal később, mikor Claire dolgozott, és a lányok betegek voltak, minden megváltozott.
Emma komolyan odalépett hozzám.
„Szeretnéd meglátogatni Aput?” – kérdezte.
Lily is bólintott, szorosan tartva a plüss nyusziját.
„Anya a pincében tartja őt.”
Azt hittem, csak gyermeki játék vagy félreértés, ezért követtem őket.
A lépcsők nyikorgását hallottuk, ahogy lementünk, a levegő egyre hidegebb lett.
Fakó fény pislákolt fölöttünk.
A pince egyik sarkában kis asztal állt, tele rajzokkal és játékokkal.
Középen egy urna állt.
„Szia, Apu!” – szólt Lily kedvesen.
Emma rám nézett, hangja lágy volt.
„Látogatjuk, hogy ne legyen egyedül.”
A szívem összeszorult.
Letérdeltem, és átöleltem őket.
„Ő mindig itt van veletek. A szívetekben, az emlékeitekben. És ez a hely gyönyörű, amit neki készítettetek.”
Aznap este Claire-nek is elmeséltem.
Könnyek csillogtak a szemében.
„Nem tudtam, hogy még mindig lejárnak oda. Azt hittem, ha elrejtem az urnát, könnyebb lesz továbblépni.”
„Nem tettél rosszat” – nyugtattam. „Csak még nem álltak készen elengedni.”
Másnap az urnát áthelyeztük a nappaliba.
A családi fényképek közé tettük, körülötte a lányok rajzai díszítettek.
Claire elmagyarázta Emmának és Lilynek:
„Ő nem csupán ebben az urnában van.”
„Valójában a történeteinkben, amiket mesélünk, és a szeretetben, amit érzünk.”
Lily felnézett.
„Akkor még mindig mondhatunk neki szia-t?”
Claire könnyes szemmel bólintott.
„Mindig.”
Aznap, vasárnap, gyertyát gyújtottunk az urna mellett, és új hagyományt teremtettünk.
A lányok meséltek történeteket, Claire elmondta, hogyan énekelt és táncolt az apjuk velük a konyhában, én pedig csendben hallgattam, hálásan, hogy részese lehetek.
Nem azért jöttem, hogy helyettesítsem őt.
Hanem hogy segítsek továbbvinni az emlékét.
És rájöttem, hogy ez több mint elegendő.