Egy majdnem hetvenéves asszony belépett egy elegáns ruhaboltba.
Kócos volt a haja, régi, elnyűtt ruhát viselt, a lábán megkopott szandál.
A kezében egy gyűrött műanyag szatyor, az arcán fáradt, szinte szomorú kifejezés.
Még alig lépett be, két eladó már suttogva méregetni kezdte:
— Úgysem vesz semmit…
— Biztos csak nézelődni jött.
A nő halkan megkérdezte:
— Van esetleg alkalmi ruhájuk?
Az eladók összenéztek. Az egyik így felelt, kissé gúnyosan:
— Minek önnek ilyen ruha? Itt elegáns darabokat árulunk.
Az asszony nem válaszolt. Csak lesütötte a tekintetét.
De nem fordult meg, nem ment el.
Csendesen tovább nézelődött a polcok között.
Aztán megállt egy piros ruha előtt. Leemelte, magához szorította… és elmosolyodott.
— Ez az. Tökéletes.
Az egyik eladó értetlenkedve közelebb lépett.
— Az az ötezer pesónál is többe kerül… mégis ki fogja azt kifizetni?
Az asszony elővett a szatyorból egy régi borítékot.
Kiborította a tartalmát a pultra: papírpénzek, érmék, némelyik gyűrött, más piszkos.
De a pénz ott volt. Pontosan annyi, amennyi kellett.
A boltban csend lett.
— Kinek lesz a ruha? — kérdezte halkan az egyik eladó, most már más hangon.
Az asszony szeme könnybe lábadt, és így felelt:
— A lányomnak.
Ma lenne tizennyolc éves.
Ő volt a csodám. Akkor kaptam őt, amikor már senki nem hitt benne, még az orvosok sem.
Két hónapja meghalt…
De megígértem neki, hogy a születésnapjára elhozom azt a ruhát, amit a legjobban szeretett.
Ez volt az. Egy fényképen mutatta nekem, mielőtt elment.
—
Oly sokszor ítélünk külső alapján.
Nem látjuk, mi rejlik valaki lelkében, miért tartja úgy a kezében azt a ruhát, mintha kincs lenne.
És közben talán épp azt szalasztjuk el, ami a legfontosabb:
A szeretetet.
Azt a fajta szeretetet, amit valaki akkor is képes adni… ha már nincs, akinek adhatná.
— Susana Rangel 💄☕️✍️💬