Tímea soha nem beszélt arról, mi történt vele sok évvel ezelőtt. Csendben élt, próbálva elkerülni mások dolgait. Ha segítséget kértek tőle, mindig ott volt, de ha nem, akkor sosem erőltette magát.
Bár vak volt, Tímea érzékelte a világot élesebben, mint bárki más. Az illatokból, a léptek hangjából, az emberek légzéséből többet érzett, mint mások a látásukkal. Képes volt felismerni az érzelmeket a hangokból, a félelmet a ruhák suhogásából, a fájdalmat a sóhajokból. Az érzékelése mélyebbé, pontosabbá vált az évek során.
Egy orvos, aki véletlenül nála járt, ámulva kérdezte:
– Hogyan képes mindent észrevenni? Még zuhanyoztam, tiszta ruhát vettem, fél órát utaztam, és mégis mindent tudott rólam!
Tímea csendesen válaszolt:
– Csak érzem a kétségbeesés szagát. Azokat, akik elvesztették a reményt. Meg kell tanulni megérteni, honnan jön. Nehéz, szinte lehetetlen, de lehetséges.
Az orvos óvatosan megkérdezte:
– Segítesz másoknak… De miért nem segítesz magadon? Elnézést, ha túl direkt vagyok, de ez igazságtalannak tűnik.
Tímea vállat vont:
– Nem lehet ezt gyógynövényekkel gyógyítani. És nem is betegség ez. Inkább egy nyom. Egy erős félelem vagy bánat után az agy bármit kikapcsolhat. Nekem a látásom tűnt el. Így működik.
Ezek voltak az első igazán hosszú szavak, amiket magáról mondott. Csak azért mondta el, mert az a férfi, aki hozzá jött, annyi kétségbeesést sugárzott, hogy úgy tűnt, hogy minden pillanata a végéhez közeledik.
Ma, mint minden hétvégén, Tímea elindult az erdőbe. Mellette volt Miki, a nagy, szőrös kutya, aki hűséges és okos volt. Néha, mint egy kölyökkutya, hirtelen elrohant, és boldogan forogva játszott a fűben. De amint Tímea szólt neki, azonnal visszajött, és hozzá simulva pihent.
A faluban mindenki “Tímea néniként” ismerte. Senki sem gyanította, hogy még nem töltötte be az ötvenet. De ő nem zavartatta magát – legyenek, amilyenek akarnak. Így kevesebb kérdést kapott.
Egyszer, egy pillanatra, megállt. Mintha gyökerezett volna a földbe. Miki is megállt mellette, egy hang vagy mozdulat nélkül. Csak a csend és a feszültség.
Tímea figyelt. Valahol messze egy motor hangja hallatszott – mély és fájdalmas. Egyre közelebb jött. Olyan volt, mintha egyenesen feléjük tartana.
Miki hideg orrával hozzáérintette Tímea lábát – jelezve, hogy itt van, és ne féljen.
„Talán elmegy…,” gondolta Tímea, de a motor hirtelen megállt a kapu előtt.
Valami nem volt rendben. Általában, ha segítséget kértek tőle, szíve melegedett. Most viszont úgy érezte, hogy egy jéghideg szorítás van benne.
Az ajtó kinyílt, és éles, dühödt hangok hallatszottak.
– Miért csináltad ezt?! – kérdezte egy férfi rekedten. – Miért hoztál ide egy öregasszonyt? Már mindent próbáltunk!
A női hang édesen, túlzottan édesen csengett, mint a méz, amit keserűség kevert:
– Hát, drágám, nem érted, hogy már senki sem segíthet? Az összes orvos tanácstalan volt, én meg kétségbeesve elhoztam őt! Ha sikerül, képzeld el, milyen történet lesz: a szerető feleség segített mindent!
A férfi keserűen felnevetett:
– Nem gondoltam volna, hogy te ilyen előrelátó vagy. De… a számlákat már letiltották. Minden pénz el van zárva.
A nő halkan kuncogott:
– Semmi, kibírom. Nem sokáig. Amint örökséget kapok, minden eltűnik. Az élet rendeződik. Igazán, már régóta elegem van belőled!
A férfi mély levegőt vett. A hangja olyan hideg lett, mint a tél:
– Jobb, ha itt maradsz a vadonban, mint a gyilkos környezeted mellett. Menj el!
Léptek. Az ajtó becsapódott. A motor felbőgött, és elhajtott.
Tímea még sokáig ott maradt, mint megkövesedve. A női hang… ő már hallotta. Ez a nő egy évvel ezelőtt is itt volt. Kérte a gyógynövényeket, hogy segítsen a férje állapotán. Olyan pénzeket ajánlott, amiket mások nem haboztak volna elfogadni. De Tímea soha nem kért pénzt a segítségért, főleg, ha a halál szavait hallotta.
És ekkor egy új hang hallatszott. Közelről, a kapu mögül.
– Helló… – hangzott, fájdalommal és zavarral. – Elnézést… kidobtak. Itt hagytak. És én… nem tudom, hova menjek.
Tímea megdermedt. Ismerős hang. De honnan? Valahol a mélyben volt, de nem tudta felidézni a pillanatot. Csak üresség.
– Helló… – mondta halkan, próbálva egyenletes hangot tartani, hogy ne árulja el a remegést.
Tímea és Miki közelebb mentek. A kutya figyelmesen morogott, és feszülten mozdult. Tímea érezte a reakcióját. Az idegen férfi a földön ült, és nyilvánvalóan rosszul volt. Segíteni kellett neki. Hamarosan egy széket hozott, amiben ülni tudott.
– Üljön le, kérem – mondta Tímea halkan.
A férfi elutasította:
– Hogyan tudnék… Elvesztem az erőmet…
– Miki, segíts! – parancsolta Tímea, szinte parancsoló hangon.
A férfi először kételkedett, de hamarosan meglepett, majd tiszteletteljes lélegzetvétel tört ki belőle:
– A kutya… Te… Te okosabb vagy, mint sok ember!
Miután sok erőfeszítéssel sikerült elhelyezni, Tímea biztosan mondta:
– Most ne próbáljon elmenni. Az egészségügyi állapota azonnal rosszabbodna.
A férfi az alvásba merült. Tímea egyedül maradt, nyugodtan megpihenve, amikor rájött, hogy a múltja visszatért hozzá.