A nap sugarai aranyszínű csíkokat festettek a teraszra, miközben a nyári szellő játékosan belekapott a függönybe. Anna a tükör előtt állt, és egy türkizkék egyrészes fürdőruhát próbált magára. Nem új darab volt – talán öt éve vette, de még mindig szerette. A színe emlékeztette a tengerre, ahol a férjével, Józseffel töltötték a nászútjukat negyven éve.
Most azonban nem a tengerre gondolt, hanem a jövő heti családi nyaralásra, amelyen a fia és a menye, Nóra is ott lesz. És ott lesz az a mondat, ami egy hete beleégett a gondolataiba:
„Az a fürdőruha nem való a te korodban, mama.”
Nóra nem rosszindulatúan mondta, legalábbis Anna próbálta így hinni. Talán csak úgy „kiszólt” a semmiből. Mégis, ahogy az a néhány szó elhagyta a meny szája szélét, valami megmozdult benne – valami régi és mély, amit évek óta igyekezett elnyomni: a kétely.
Túl öreg vagyok? – kérdezte magában. Túl öreg egy színes ruhához? Egy nevetéshez? Egy álomhoz?
A tükörből egy nő nézett vissza rá, akinek az arcán finom ráncok rajzolták ki az éveket, de a szeme még mindig úgy csillogott, mint régen. Anna sóhajtott, és mosolyogni próbált, de a mosoly mögött fájdalom lapult.
A családi nyaralás első napja mindig zsivajjal telt: gyereknevetés, pakolás, a grill füstje, és az elmaradhatatlan kávéillat. Anna igyekezett mindent rendben tartani, bár Nóra minduntalan átvette tőle a kezdeményezést.
„Mama, hagyd, majd én csinálom.”
„Mama, te csak ülj le, pihenj egy kicsit.”
A szavak kedvesen hangzottak, de a mögöttük lévő hangsúly azt súgta: „Te már nem vagy a régi.”
Anna engedelmesen leült, de belül valami forrongott benne. Egyre nehezebben tudta lenyelni azt az apró, szinte láthatatlan megaláztatást, amit minden „pihenj csak” magában hordozott.
A harmadik napon a család a tópartra ment. A nap ragyogott, a víz csillogott, és Anna elővette a türkiz fürdőruhát. Amikor kilépett a kabinból, Nóra éppen naptejet kent a fiára. Egy pillanatra megállt, végigmérte Annát, és elmosolyodott – de nem kedvesen.
„Mama, biztos, hogy abban akarsz fürödni?” – kérdezte csendesen. – „Tudod… van az a kék kendőd, azzal jobban mutatna.”
A szavak halkak voltak, mégis úgy vágtak, mint a penge. A körülöttük lévők nem is figyeltek, csak Anna hallotta meg, és valami megroppant benne.
De nem hátrált meg.
„Igen, ebben szeretnék. Ez az én fürdőruhám, és én szeretem.” – felelte halkan, de határozottan.
A menye vállat vont, és tovább foglalkozott a gyerekkel. Anna lassan belesétált a vízbe. A hideg először összerántotta a bőrét, aztán elengedte, mintha a víz megértette volna, mire van szüksége: egy pillanatnyi szabadságra. Amikor elmerült, és újra felbukkant, a napfény megtörte a vízcseppeket a vállán. Egy kislány, aki a közelben pancsolt, odaszaladt hozzá, és megdicsérte:
„Néni, szép a fürdőruhád! Olyan, mint a sellőké!”
Anna elmosolyodott. Talán ez volt a legőszintébb bók, amit valaha kapott.
Este, amikor a naplemente rózsaszínre festette az eget, a család a verandán vacsorázott. József vidáman sztorizott, a gyerekek fagylaltot ettek, és mindenki nevetett. Anna csendben figyelte őket, és egy pillanatra hálát érzett – még Nóráért is.
De Nóra tekintete újra megállt rajta, és ismét megszólalt:
„Tudod, mama, ha én abban a korban leszek, mint te, inkább visszafogottan öltözködnék. Csak azért, hogy… ne legyen kínos.”
A villa megállt Anna kezében. A szíve hevesen vert, de ezúttal nem a fájdalomtól – hanem a döntéstől, amit a szavai szültek benne.
Felállt, megigazította a ruháját, és halkan mondta:
„Nóra, én egész életemben mások elvárásai szerint éltem. Most először szeretném, ha a saját elvárásaimnak felelnék meg.”
A terasz elnémult. József ránézett, és csak ennyit mondott: „Úgy szeretlek, ahogy vagy.”
Másnap reggel Anna eltűnt. A család kereste a ház körül, a parton, a faluban. A telefonja az asztalon maradt, de a táskájából hiányzott a kis pénztárca és egy fényképalbum.
Csak délután kaptak tőle üzenetet:
„Ne aggódjatok. Kell egy nap, hogy újra megtaláljam magam. Puszi, Anna.”
A család értetlenül nézett össze. Nóra volt az egyetlen, aki nem szólt semmit.
Egy nappal később a helyi újság címlapján megjelent egy fotó: egy mosolygó, ősz hajú nő a tóparton, türkiz fürdőruhában. A képet egy amatőr fotós készítette, aki azzal a címmel töltötte fel:
„Bátorság 60 felett – a nő, aki nem fél önmaga lenni.”
A kép bejárta az internetet. Kommentek ezrei érkeztek:
„Inspiráló!”
„Ő az igazi példakép!”
„Ez a mosoly mindent elmond.”
Amikor Anna hazatért, a családja már a kapuban várta. Nóra odalépett hozzá, szemében könny csillogott.
„Sajnálom, mama. Azt hittem, csak segítek… de most már értem. Te nem öreg vagy – csak bátor.”
Anna elmosolyodott, és megölelte. „Nem baj, drágám. Mind tanulunk valamiből. Én megtanultam újra élni. Te pedig talán most tanulod meg, hogy az önbizalom nem kortól függ.”
Egy évvel később Anna meghívást kapott egy női magazintól, hogy szerepeljen egy „Valódi nők, valódi történetek” kampányban. A fotózás napján Nóra vitte el autóval, és miközben a stúdióhoz közeledtek, halkan megszólalt:
„Ugye, hoztad a türkiz fürdőruhát?”
Anna felnevetett. „Most már mindig velem van – ha nem is a táskámban, de a szívemben.”
És amikor a fények felgyulladtak, a kamera előtt egy nő állt, aki már nem a korát látta a tükörben – hanem azt a bátorságot, ami mindig is benne élt.