Léna az ablaknál állt, és kinézett a kertre, ahol a gyerekek a homokozóban játszottak. Három hónappal korábban még álmodozott arról a békés pillanatról, amikor végre hozzáköltözhet saját otthonába, amit hosszú évek munkájával újítottak fel. Egy régi épületben lévő, lepusztult lakást szülei vásároltak neki még egyetemi évei alatt. Akkor az ajándéknak tűnt, ami a nagykorúságát jelképezte, de most a bérlakások és állandó költözködések után egyetlen menedékké vált.
“Léna!” – szólt András a folyosóról, – “anya szeretne veled beszélni.”
Léna becsukta a szemét. Az anyósa, Galina Petrovna. Egy olyan nő, aki bármilyen beszélgetést kihallgatássá változtatott, és minden kérésből parancsot csinált.
“Most megint mi van?” – kérdezte fáradtan, miközben a férjére nézett.
András bűnbánóan nézett vissza rá, ami egyre gyakrabban fordult elő az esküvőjük óta, főleg, ha az anyjáról volt szó.
“Azt mondja, hogy ide akar költözni hozzánk,” motyogta gyorsan, mintha félne, hogy elszalasztja a pillanatot.
Léna szíve összeszorult. Már látta maga előtt Galina Petrovnát a két szobás otthonukban, amint feltűnően járkál, és minden sarkot kritikus tekintettel méreget.
“András, erről már beszéltünk. Nem.”, mondta határozottan.
“Várj egy kicsit, kérlek. Hallgasd meg. Azt állítja, hogy nem boldogulunk a háztartással. Hogy a fiatalok manapság semmit sem tudnak, és ő megtanít minket, hogyan kell helyesen élni.”
“Megtanít minket helyesen élni?” – Léna hangja átváltott magasabbra. – “Az én lakásomban?”
“Nem az én lakásomban,” próbálkozott András tréfásan, de amikor a feleségének a tekintetét megpillantotta, komoly lett. “Léna, kérlek. Csak ideiglenes. Ha beleegyezünk, hátat fordít. Tudod, milyen makacs.”
Léna tudta. Galina Petrovna az a fajta asszony volt, aki bármilyen áron elérte a célját. Többször hívogatott egy nap, megjelent előzetes értesítés nélkül, és a lépcsőházban is vitákat robbantott ki. Ő már belefáradt ebbe a küzdelembe.
“Rendben,” adta meg magát végül. – “De csak egy hónapra. Maximum.”
András megkönnyebbülten sóhajtott és megölelte feleségét.
“Köszönöm, drágám. Tudtam, hogy megérted.”
Léna azonban nem érzett megértést, csak saját kudarcát.
Galina Petrovna úgy lépett be a lakásba, mintha egy katonai parancsnok szállta volna meg a meghódított területet. Első dolga az volt, hogy végigjárja a szobákat, elcsodálkozva megcsóválta fejét.
“Mi ez itt?” – mormogta, beleszagolva a szekrényekbe. “A dolgok össze-vissza vannak pakolva, rend sehol. És a konyhában mi folyik? Piszkos edények, tányérok nincsenek a helyükön.”
Léna összeszorította a fogát. Az edények tiszták voltak, a tányérok pedig rendben sorakoztak a szárítón éppen ott, ahol lenniük kellett.
“Anya, minden rendben,” próbált közbelépni András.
“Milyen rend? Nézd ezt a hűtőt. A kaják össze-vissza, senki sem ellenőrzi a lejárati időket. Szerencse, hogy én vagyok itt, megtanítalak titeket élni.”
Galina Petrovna kényelmesen elhelyezkedett a nappaliban, mintha hosszú időre készülne maradni. Léna észrevette, hogy a táskája nem tűnt egy hónapos ottlakáshoz megfelelő nagynak.
“Galina Petrovna,” kezdte óvatosan, „talán beszélhetnénk arról, hogyan lehetne jobban megszervezni a háztartást? Én egy bizonyos rendhez vagyok szokva.”
Az anyós meglepődve nézett rá.
“Szokott? Kislány, te még semmit sem tanultál meg. Amíg te az én koromban már három gyereket neveltem és rendben tartottam a házat. És te még még egy jóleves elkészítésére sem vagy képes.”
Léna arcán azonnal elvörösödött. Tökéletesen főzött, András mindig dicsérte a főztjét – legalábbis a anyja megjelenése előtt.
“Anya,” próbált közbelépni András ismét, – “Léna jól főz.”
“Jól nekünk, fiataloknak,” hárította el Galina Petrovna. – “Én pedig hozzászoktam az igazi, rendes ételekhez. Rendben, megtanítalak. A legfontosabb az, hogy legyen kedved tanulni.”
Léna tudta, hogy nem akar tanulni, de annál erősebb vágy jelentkezett, hogy ez a hónap minél gyorsabban eltűnjön.
Az idő rémálommá alakult. Galina Petrovna reggel hatkor kelt, és azonnal takarítással kezdett. Az ő rendfelfogása alapvetően különbözött Léna elképzeléseitől. Az edényeket szigorúan meg kellett jelölt helyeken tartani, a törölközőknek fix szögben kellett lógniuk. A hűtőben a termékeket egy bonyolult, csak számára érthető rendszer szerint kellett elrendezni.
- Reggel hétkor bejött Léna hálószobájába kopogás nélkül, és így szólt: “Léna, kelj fel! Már hét óra, és még mindig alszol. A ház nem fog magától kitakarodni.”
- Léna este kilencig dolgozott, reggel pedig legalább nyolcig akart pihenni, de ez az anyós szerint elfogadhatatlan volt.
- “A mi családunkban a nők mindig korán kelnek, mert a háznak készen kell állnia a férfi ébredésére,” magyarázta ő.
András hallgatott. Korábban indult munkába a többieknél, és általában akkor ért haza, amikor a legnagyobb összetűzések véget értek. Léna próbálta megbeszélni vele a helyzetet, de ő csak legyintgetett.
“Léna, légy türelemmel. Hamarosan elmegy.”
Azonban Galina Petrovna nem akart távozni. Sőt, egyre inkább a ház ura szerepében tetszelgett. Átrendezte a bútorokat, módosította a dolgok helyét, kritizálta Léna által készített ételt.
“Megint nem tettél sót,” mondta, miközben kóstolta a levest. – “Tegnap megmutattam, figyelj jobban.”
“Ugyanolyan mennyiségben tettem, mint mindig,” válaszolta halkan Léna.
“Nem tettél,” vágott vissza az anyós. – “Szerencse, hogy én vagyok itt. András, mondd meg a feleségednek, hogy figyeljen jobban a tapasztaltabbak tanácsára.”
András bólintott, de nem szólt semmit.
Eltelt az első hónap. Majd a második. Galina Petrovna nemcsak hogy nem hagyta el a lakást, hanem egyre inkább megerősödött a családfői szerepben. Ő döntött a vásárlásról, a pénzköltésről és a tévéműsorokról.
“Léna,” mondta, miközben kézbe vette a távirányítót, – “ezek a ti sorozataitok teljes hülyeség. Nézzük inkább a híreket. Fontos tudni, mi történik az országban.”
Léna úgy érezte, hogy életét elveszti az irányítás alól. Nem tudott ellazulni a saját otthonában, nem volt lehetősége nyíltan beszélni a férjével, még azt sem, hogy válasszon reggelire valamit.
“András,” mondta egyszer este, amikor az anyósa épp elment a boltba, – “ez nem mehet így tovább. El kell mennie.”
“Léna, várj. Segít nekünk. A ház rendben van, főz…”
“Csak azt főzi, ami neki tetszik. A ház csak az ő szabályai szerint van rendben. Én pedig idegennek érzem magam a saját lakásomban.”
András sóhajtott.
“Beszélek vele.”
De a beszélgetés sosem valósult meg. Minden alkalommal, amikor András megpróbálta megbeszélni, hogy talán anyósának ideje hazamenni, Galina Petrovna sírni kezdett.
“Fiam,” mondta könnyeket törölgetve, – “azért jöttem, hogy segítsek. De ha útban vagyok… Nem is értem, miben. Egész nap dolgozom, takarítok, főzök. És a feleséged csak elégedetlenkedik.”
“Anya, senki sem mondja, hogy útban vagy,” próbálta megnyugtatni András.
És a beszélgetés véget ért. Léna érezte, hogy csapdában van. Galina Petrovna érzelmi manipuláció mestere volt, és a fia nem volt képes szembeszállni az anyai könnyek hatalmával.
Az események akkor fordultak meg, amikor Léna megtudta, hogy gyermeket vár. Még mielőtt a férjének szólt volna, a konyhában meghallotta az anyósa szavait.
“Andráskám,” mondta Galina Petrovna, – “amikor babátok lesz, a gyerekszobát a ti szobátokban kell kialakítani. Én akkor is itt maradok veletek a baba születése után is. Fiatal szülők nem boldogulnak tapasztalt nő nélkül.”
“Anya, de nekünk van egy másik szobánk is,” válaszolta bizonytalanul András.
“A második szoba a vendégeknek kell. Én is szükségem van hol laknom. Nem költöztem ide örökre, csak segíteni akarok.”
Léna a folyosón állt, és érezte, hogy a feszültség benne tetőzik. Nem örökké? Már hónapok óta a lakásukban volt, és most még tovább maradna?
“A gyerekszoba a második szobában lesz,” lépett be a konyhába Léna.
Galina Petrovna elképedt, arcán düh és felháborodás.
“Fogd be a szád, és csukd be az ajtót magad után, amíg a fiaddal beszélünk!” – kiabált rá, és kiküldte saját konyhájából.
A gondolatok a fejében kattogtak és robbantak. Az összes felgyülemlett sérelem, kifáradás és megalázás tört ki egyszerre.
“Tudja mit, Galina Petrovna?” – visszalépett a konyhába Léna. – “Ez az ÉN lakásom. AZ ÉN konyhám. És nem fogom befogni a számat.”
Az anyós zavartan pislogott, mert nem számított ilyen ellenállásra.
“Hogy mersz…”
“Mert belefáradtam. Belefáradtam, hogy az életem rémálommá vált. Belefáradtam, hogy saját otthonomban szolgaként érzem magam. Belefáradtam, hogy a férjem nem tud kiállni a felesége mellett.”
András megpróbált szólni, de Léna intett neki, hogy hallgasson.
“Nem, most én beszélek. Fél éve tűröm a tiszteletlenséget, az utasításokat és a kritikákat. Fél éve az ön szabályai szerint élek a saját otthonomban. És tudja mit? Elég volt.”
“Léna, nyugodj meg,” próbált közbelépni András.
“Nem, nem nyugszom. A gyerekszoba a második szobában lesz. A gyerekemet nem bízom rád nevelésére. A szülésnél az én anyám lesz velünk. És ön, Galina Petrovna, gyűjtse össze a holmiját, és menjen vissza a saját otthonába. Éljen a maga életét.”
Galina Petrovna elsápadt.
“András,” fordult a fiához, – “hallod, hogyan beszél velem? Ez az anya vagyok!”
András előbb az anyját, aztán a feleségét nézte. Léna szemeiben olyasfajta eltökéltséget látott, hogy megértette: nincs visszaút.
“Anya,” szólt végül halkan, – “talán tényleg ideje. Meg fogjuk oldani magunk.”
“Mi?” – nem hitt a füleinek Galina Petrovna. – “Fiam, egész életemet ezért áldoztam, ideköltöztem hozzátok, hogy segítsek. És te…”
“Nem kértünk, hogy beköltözzön,” mondta határozottan Léna. – “Csak ideiglenesen kértünk segítséget. De ön úgy döntött, hogy ez jogot ad parancsolni.”
“Nem parancsolok! Segítek!” – nőtt ki az hisztéria az anyós hangjából.
“Segítene, ha megkérdezné, kell-e a segítsége. Csak úgy, betört az életünkbe, és az egész házat át akarta alakítani saját képére.”
Galina Petrovna felsírt, és a fiát nézte.
“András, tényleg hagyod, hogy ez a… ez a lány így beszéljen velem?”
András hallgatott. Tudta, hogy anyja bizonyos pontokon igaza van, de azt is megértette, hogy a felesége is jogosan áll ki magáért. És választania kellett közöttük.
“Anya,” mondta végül, – “Léna terhes. Nyugalomra van szüksége. Talán jobb, ha egyelőre otthon maradsz.”
Ez volt a végső csapás. Galina Petrovna rájött, hogy elveszítette a harcot. A könnyek már nem segítettek, az érzelmi zsarolás nem működött tovább.
“Rendben,” mondta méltósággal. – “Összepakolok. De jegyezzétek meg: nélkülem nem boldogultok. Még visszatértek segítségért.”
“Ha segítség kell, megkérünk,” felelte higgadtan Léna. – “De együtt élni nem fogunk. Mindenkinek meg kell élni a saját életét.”
Másnap Galina Petrovna elment. A lakás azonnal tágasabbnak és világosabbnak tűnt. Léna először fél év után készíthette el reggelijét olyan módon, ahogy szeretné, nem pedig ahogy az anyós elvárta.
“Nem bánod?” – kérdezte András, miközben átölelte a feleségét.
“Miről?”
“Hogy ilyen keményen beszéltél vele.”
Léna elgondolkozott. Vajon sajnálta? Talán enyhébbek is lehettek volna a szavak, de a lényeg ettől nem változott volna.
“Nem,” mondta határozottan. – “Nem bánom. Csak így kezdhettünk el élni a saját életünket.”
András bólintott. Ő sem bánta, bár szívében bűntudatot érzett az anyja iránt.
“Meg fog sértődni,” mondta.
“Meg sértődik, meg megbocsát. Vagy nem. De ez az ő döntése. Nem élhetünk egy más életét csak azért, hogy valakit ne bántsunk meg.”
Léna a kezét a pocakjára tette, ahol egy új élet növekedett, az övéké. Boldog volt, hogy ez a gyermek egy olyan otthonban fog felnőni, ahol a szülők a saját útjukat járhatják.
Kint pedig a gyerekek továbbra is játszottak a homokozóban, ami megnyugtató volt.
Összefoglalva: A történet egy nő küzdelmét mutatja be, aki végül kiáll önmaga és családja érdekében, megteremtve a saját terét és békéjét. Az anyóssal fennálló nehézségek ellenére megtanulta, hogy az önrendelkezés és a határok meghúzása nélkülözhetetlen a boldog, egészséges családi élet kialakításához.