A nap már lebukott a háztetők mögött, a város pedig selymes, aranyló fényben úszott. A telefonom rezgése visszarántott a valóságba. A képernyőn egy üzenet világított: „Találkozunk a Café Delightsban, 19:00.”
Egy futó pillantást vetettem az ablaküvegbe, ahol a saját tükörképem nézett vissza rám – feszült, kissé bizonytalan tekintettel. A szívem zakatolt, a gyomromban ideges görcs csomósodott. Sejtettem, hogy ez a vakrandi vagy kínos lesz, vagy egy emlékezetes meglepetés – de az utóbbit kevésbé hittem.
Néhány hete kezdtem el beszélgetni Jasonnal egy társkereső alkalmazáson. Kedves volt, figyelmes, az üzenetei mindig pont jókor jöttek. Amikor felvetette, hogy találkozzunk, gondolkodás nélkül igent mondtam. Nem azért, mert túlzottan izgatott lettem volna. Az utolsó kapcsolatom csúfos véget ért, és egy ideig úgy döntöttem, nem akarok semmit a férfiaktól. De valami mélyen belül mégis azt súgta: adnom kell magamnak még egy esélyt.
Ahogy beléptem a kávézóba, végigpásztáztam a teret, hátha megpillantom valakit, aki hasonlít a képeken látott Jasonra. Nem láttam ismerős arcot, így helyet foglaltam az ablak mellett, és várni kezdtem.
A percek lassan vánszorogtak. A kávézót betöltő halk zsivaj nemhogy megnyugtatott volna, inkább csak felerősítette a bennem lévő szorongást. Megpróbáltam lelassítani a légzésem, belül mantráztam: azért jöttél, hogy jól érezd magad.
Aztán kinyílt az ajtó.
Megláttam őt – széles vállú, határozott járású férfi lépett be, aki kísértetiesen emlékeztetett a fotókon látott Jasonra. De valami furcsa volt vele kapcsolatban. Ahogy közeledett, mintha egy régi, ismerős árny tűnt volna fel a múltból. Felálltam, és próbáltam elrejteni a belső zavaromat.
– Szia! Te vagy Ava, ugye? Jason vagyok – mondta mosolyogva, és kezet nyújtott.
A hangja… A mozdulatai… Mintha egy másik életből ismertem volna.
Leült elém, és a pillantása olyan intenzíven tapadt rám, hogy libabőrös lettem. Udvarias csevejbe kezdtünk, de minden mondata, minden mosolya csak mélyítette bennem azt a furcsa érzést: én ismerem őt.
És akkor – egy elejtett mondat, egy emlékfoszlány a középiskoláról – minden összeállt.
„Tudod, én elég visszahúzódó voltam akkoriban,” mondta Jason.
Abban a pillanatban megdermedtem.
A visszahúzódó fiú?
Aztán megjelent előttem a kép: az osztály bohóca, a fiú, aki minden nap kitalált valami új gúnynevet rám, aki pletykákat terjesztett rólam, aki úgy nevetett rajtam, hogy még most is belesajdul a gyomrom.
És most ott ült velem szemben.
– Várj… – szólaltam meg remegő hangon. – Te… Jason a középiskolából?
Jason szemöldöke felszökött, meglepetten pislogott.
– Igen… emlékszel rám?
– Túl jól – suttogtam. – Te voltál az, aki éveken át megalázott engem.
A kávézó hirtelen elnémult körülöttem. Jason arca megfeszült, a mosoly lehervadt róla.
– Az… nagyon régen volt – mondta zavartan. – Már nem vagyok ugyanaz az ember.
„Nem vagy ugyanaz?”
Valami elszakadt bennem.
– Te tönkretetted a középiskolás éveimet! Gúnyt űztél belőlem, pletykáltál rólam, megvetettél. És most azt várod, hogy elfelejtsem?
Jason lesütötte a szemét. Néma volt. Egykor erőt adott neki a fölény – most némaságba burkolózott.
– Sajnálom – motyogta végül. – Fiatal voltam, ostoba. Nem tudom, miért tettem… talán csak be akartam illeszkedni. De ez nem mentség.
Néztem őt. A bocsánatkérés nem volt üres – de nem is volt elég. A múlt sebei mélyen maradtak bennem. És bár már nem fájtak úgy, mint akkor, még mindig ott voltak.
– Köszönöm, hogy elmondtad – mondtam halkan, majd felálltam. – De nincs szükségem a múlt árnyaira az életemben.
Jason bólintott. Látszott rajta a bűntudat – de ez már nem az én harcom volt.
Kiléptem a kávézóból, a hideg esti levegő megcsapta az arcomat. A szívem dobogott, de most nem a félelemtől. Hanem az erőtől.
Túléltem.
Szembenéztem a démonaimmal, és győztem.
Nem a bocsánat hozta el nekem a békét – hanem az, hogy végre én döntöttem.
A múlt része voltam, de már nem a rabja.
És ez volt az igazi szabadság.