42 éves vagyok, Krisztina a nevem. Mindössze egy hónapja hagytam magam mögött a bukaresti életet: pszichológusként dolgoztam, saját lakásom volt a belvárosban, és tizenöt évig éltem házasságban Danival, a férjemmel. Most viszont a szülőfalumban, Vargán élek, és minden reggel frissen főzött teával megyek anyukámhoz.
Az áprilisi napsugarak lágyan simogatták az orgonabokrot a kert végében, miközben a konyha ablakán kinézve néztem ezt a csendes reggelt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer végleg visszatérek ide, ahonnan tizennyolc évesen elszálltam, tele vággyal és álmodozással. Az élet azonban más utakat tartogatott.
– Itt a tea, anya – szóltam ki a tornácra. Ő pedig a kedvenc fotelében ült, egy vékony takaróval magát körülölelve, noha a nap már melegen sütött.
– Nem kellett volna eljönnöd, kicsim – mondta remegő kézzel, miközben átvettem tőle a csészét. – Ott volt a te életed, a városban.
Megmosolyogtam, és simítottam egyet a takarón a térdén. Az elmúlt héten még jobban megviselte a Parkinson-kór. Ez a betegség lassan, alattomosan szippantja el az embert, míg végül csak egy test marad, ami már nem engedelmeskedik.
Az orvosok egy évnél többet nem jósoltak neki, talán kettőt maximum. Pedig egész életében dolgozott: először a szövetkezeti gazdaságban, majd az iskolában takarítónőként. Többet érdemel annál, hogy idegenek között, egy otthonban töltsön el minden hátralévő percet.
– Ez itt az otthonom is – mondtam halkan, bár tudtam, hogy ez nem teljesen igaz. Az otthonom volt a bukaresti lakás is, ahol Dani várt rám. Legalábbis addig ezt hittem.
Élesen élnek bennem a viták, amelyek akkor kezdődtek, amikor kiderült anyu állapota.
– Meg fogunk találni valakit, aki ott marad vele – mondta Dani. – Vagy fizetünk egy jó otthont. Nem hagyhatod ott a karriered, és nem költözhetsz vidékre!
De én tudtam, hogy anyu nem bírná a kiszakítást abból a környezetből, amit szeret és ismer. A kert, a tyúkok, a szomszédok, akik néha benéznek hozzá – ezek adják neki az életet.
Amikor Daninak elmondtam, hogy fél évre szüneteltetem a rendelőm, és csak sürgős esetekben tartok online konzultációkat, csak nevetett.
– Ezt nem gondolod komolyan – mondta. – Ezzel tönkreteszed mindazt, amit eddig felépítettél!
Aztán amikor elkezdtem összepakolni, a nevetés fenyegetéssé vált.
– Ha elmész, vége – jelentette ki egy este. – Nem fogok naponta ingázni egy eldugott faluba és a főváros között.
Talán lett volna kompromisszum, ha egyszer legalább megnézi, hol él anyu. Ha megértette volna, hogy itt nem pusztán egy betegségről van szó, hanem méltóságról, otthonról, szeretetről. De mindig volt kifogása – túl sok a munka, fontos megbeszélés, allergia.
Az indulás napján Dani már elment dolgozni. Bőröndjeimet és pár dobozt betettem az autóba, készen állva arra, hogy hosszabb időre maradjak. Amikor viszont a mélygarázsban megkerestem a kocsim, már nem volt ott.
A hívás, amit ekkor kaptam, megváltoztatta az egész eddigi életem.
– Eladtam – mondta Dani higgadtan, idegen hangon. – Hogy ne tudj csak úgy elszökni, amikor kedved tartja.
Ebben a pillanatban omlott össze az a tizenöt év. Nem anyuért aggódott, nem az időért, amit távol töltök, hanem a kontrollért. Nem tudta elfogadni, hogy egy döntés nem az ő akarata szerint született.
A vidék nyugalma most olyan, mint egy meleg takaró egy vihar után. A reggelek csendje, a madarak dala és a szél susogása gyógyító erejű, olyasmi, amit semmilyen városi terápia nem tud visszaadni.
– Még mindig a gondolataidban jársz, kicsim? – kérdezte anyu, miközben észrevette, hogy elkalandoztam.
– Csak azon gondolkodom, mennyire csend van itt – válaszoltam, miközben a távolban a dombokat néztem. – Bukarestben mindig zaj volt, szirénák, autók, emberek.
– Dani hívott már?
Megtagadtam a választ. Mióta ideértem, csak egyetlen üzenete volt: „Beadtam a válókeresetet. A holmidat elküldöm a szüleidnek.”
Nem válaszoltam. Inkább a klienseimet értesítettem, hogy szüneteltetem a rendelést, de online elérhető vagyok sürgős esetekre. Felraktam a gyors internetet a házba, és heti néhány alkalommal tartok üléseket – pont annyit, hogy gyakorlatban maradjak, és mégis maradjon időm anyura.
– Tudod – kezdte egyszer hirtelen, miközben kortyolta a teát –, az én időmben ilyesmi nem volt. Egy nő nem vált el, bármi is történt.
Leültem mellé, és mosolyogva néztem.
– És szerinted jobb volt így?
Anyu a kert végébe nézett, ahol pár tulipán bontotta szirmait, amit apánk ültetett évekkel ezelőtt.
– Nem, nem volt jobb. Csak azt hittük, így van rend.
Mára kialakult a mi kis rutinunk. Segítek neki felöltözni, együtt reggelizünk, és ha az idő engedi, kimegyünk a kertbe. A gyógyszerek drágák, de szerencsére néhány régi kliens továbbra is vállalja az online terápiát, ami sokat jelent.
A falusiak eleinte hitetlenkedtek, amikor megláttak.
– Tényleg hazajöttél, Kriszta? – kérdezte tátott szájjal a szomszéd, Rózsa néni. – De hát neked mindened megvolt Bukarestben!
Hogyan is magyarázhattam volna el, hogy a „minden” nem ugyanaz mindenkinek? Hogy néha a valódi gazdagság nem tárgyakban rejlik, hanem azokban a pillanatokban, amikor az anyád rád mosolyog, még ha pár perc múlva el is felejti ki vagy… Amikor sikerül rávenni, hogy egyen egy keveset, napokig tartó étvágytalanság után… Amikor este lefekszel, és tudod, hogy megtettél mindent, amit csak tudtál.
Egy délután, amikor anyu szundikált a teraszon, az ügyvédje hívott.
– Az ügyfelem szeretné felgyorsítani a válópert – mondta. – Az ingatlan eladását is elkezdené. Úgy érzi, ez mindkettőtöknek a legjobb megoldás.
Aznap este anyu egy régi díszpárnát próbált megvarrni. Remegő ujjakkal, de makacsul nem engedte, hogy segítsek. Ő mindig ilyen volt. Ekkor csörgött a telefonom – Dani volt az.
– Hiányzol – mondta rekedt hangon, mintha ivott volna. – Miért kellett így történnie?
Ránéztem anyura, aki hatalmas erővel próbálta a tűt a kelmébe szúrni, az arcán elszántság.
– Mert ott vagyok, ahol lennem kell – mondtam halkan, majd bontottam a vonalat.
Vannak döntések, amelyek fájnak, de mégis világosak. Ebben a kis faluban, ahol az emberek ritkán szólnak, de ha igen, mindig az igazat mondják, megtaláltam valamit, amit a városban elveszítettem: az őszinte, tiszta szeretetet.
Dani szeretett – de csak azt a Krisztinát, aki beleillett az ő világába. Nem volt hajlandó elfogadni a változást, az áldozatot és a rugalmasságot.
Egy vasárnap elvittem anyut a templomba. Lassan haladtunk, ő a botjára támaszkodott, és mindenki, aki elhaladt mellettünk, tisztelettel köszöntött.
A mise végén a pap odalépett hozzánk.
– Isten megáldott téged egy jó leánnyal, Eléna néni – mondta anyunak, majd rám nézett. – Nem sokan adnának fel városi életet, hogy ápolják a szüleiket.
– Nem adtam fel az életemet, atyám – feleltem. – Csak egy másik életet választottam.
Talán ez a titka mindennek. Nem lemondás ez, hanem választás. Nem a férjem és az anyám között kellett döntenem, hanem két különböző szeretet és életforma között.
Az orgonabokor alatt betettem egy párnát anyu széke alá. Vidéken a tavaszi reggelek még hűvösek, de most már van időm az ilyen apróságokra figyelni. Régen minden rohanás volt. Most minden pillanat számít.
Egyszer a szomszéd, Tibi bácsi átkiáltott a kerítésen:
– Krisztikém, tényleg itt maradsz végleg?
– Úgy tűnik – válaszoltam mosolyogva.
– Hát, nem semmi. A városi lány hazatért. És nem bánod?
Egy pillanatig elgondolkodtam.
– Tudja, Tibi bácsi, azt hittem, mindent tudok az életről. Tanultam, dolgoztam, másoknak adtam tanácsot. De most, hogy itt vagyok anyu mellett… azt hiszem, most tanulom igazán, mi az élet.
Megemelte kalapját, és csak annyit mondott:
– Akkor jó helyen vagy, kislányom.
Az idő múlik. Anyu állapota ingadozik. Vannak napok, amikor felismer, máskor elfelejti a nevemet. Néha azt hiszi, még gyerek vagyok, és megkérdezi, becsomagoltam-e a tízórait. Ilyenkor csak mosolygok, és azt mondom:
– Igen, anya. Minden rendben van.
A szívem összeszorul, de nem mutatom.
Még mindig hívnak Bukarestből. Egy régi barátnőm, Réka egyszer így szólt:
– Kriszta, te normális vagy? Visszamentél a szülőfaludba, és ott is maradsz? Tudod, mit adnának mások a praxisodért, a kapcsolataidért?
– Réka, én is sokáig így gondoltam. Azt hittem, a siker az, ha pörög az életed, jól keresel, és elismernek. De most már másképp látom. Most akkor vagyok sikeres, ha anyu rám néz, és azt mondja: „Jól vagyok, mert itt vagy.”
Hosszú csend következett.
– Irigyellek – mondta aztán. – De még mindig bolondnak tartalak.
Nevettem.
– Ez a legjobb bolondság, amit valaha elkövettem.
Egy este a telefon kijelzőjén megjelent Dani neve. Nem vettem fel. Már nem akartam újabb köröket futni. Ő másik életet választott, én is. És ez így van jól.
Anyu hangját hallottam a szobából.
– Kriszta… gyere ide… csak egy percre.
Bementem. Az ágyon feküdt, kezében egy régi fotóalbummal. Simogatta a borítót.
– Emlékszel, mikor apád ezt adta a harmincadik évfordulónkra?
Bólintottam.
– Igen. Azt mondta: „Az emlékek addig élnek, amíg van, aki őrzi őket.”
Anyu elmosolyodott.
– Most te vagy az én őrzőm, kislányom.
Megfogtam a kezét, és éreztem, ahogy szorításával erőt ad.
– Mindig itt leszek – mondtam halkan. – Mindig.
A tavasz lassan nyárba fordult. A tulipánok helyét margaréták vették át, a kert új színekbe öltözött. Minden reggel friss teát főzök, leülünk a kertbe, és nézzük, ahogy a világ lassabban forog, de igazibban.
Már nem bánom, hogy eljöttem. Tudom, hogy nem vesztettem el semmit, hanem nyertem valami egészen újat: egy mélyebb szeretetet, tisztább kapcsolatot – önmagammal, anyuval és a világgal.
Amikor majd eljön az a nap, amikor anyu már nem mosolyog rám, amikor nem kérdezi, itt vagyok-e még – akkor is tudni fogom, hogy jól döntöttem.
Az igazi szeretet nem hangos, nem harsány, nem mindig romantikus. De ott van. Csendesen, rendületlenül. Mint az orgonabokor a kert sarkában.