„Elhagyta az ünnepséget, azt gondolva, hogy győzött, miközben ő egy másik nőre figyelt.”

„Zavarban vagyok a mamád miatt, hagyjuk őt az esküvőn”
„Mit szólnál, ha azt mondanánk, hogy anyukád megfázott? A vendégek meg fogják érteni.”
„Hogy megfázott?!” – kérdezte meglepve a fiatal férfi, aki szemben ült a menyasszonyával.
„Hát, mint mindenki szokott… Nem valami komoly, csak egy kis láz.”
„Agáta, mi van veled?”
„Kérlek, érts meg, olyan vendégek lesznek ott, és ott van a te anyukád…”
„Mi van vele, mi a baj?!” – válaszolta Leonid, aki még mindig nem értette a problémát.
Agáta zavartan babrált egy szalvétával a kezében, és nem találta a megfelelő szavakat. Még tegnap is határozott volt, de most…
Két évig várt arra, hogy Ljónyi megkérje a kezét. Ő sikeres karriert épített. Agátának persze szeretett volna hamarabb egy jegygyűrűt, de türelmesen várt.
A jó lány szerepe nehéz volt. Figyelnie kellett magára, mindig rendben kellett tartania a lakást, rendelnie kellett az ételt, mikor Ljónyi hazajött. Emellett egy jól ismert bloggerként akarta feltüntetni magát, hogy ne látszódjon, mennyire nem él annyira elfoglalt életet. Hetente egyszer engedhetett meg magának egy takarítónőt, így sok mindent magának kellett elvégeznie.
De hogy Ljónyi végre észrevegye, Agáta külön tanfolyamokat is végzett, és úgy gondolta, hogy most már sokkal könnyebb lesz vonzani őt.
Most, hogy már csak két hónap volt az esküvőig, nem akarta tönkretenni a kapcsolatukat, de a jövőbeli anyós és a családja ottléte az esküvőn nem volt számára elfogadható. Friss emlékek voltak két évvel ezelőttről.
A ház, ami a város szélén állt. Anyja, aki régi kabátban és gumicsizmában kaparta le a havat, miközben csirkék kotkodácsoltak a kis karámban. Egyetlen mondat, amit a jövőbeli anyós mondott: „De legalább a tojásaink vannak.” Agáta arcán az undor és a zűrzavar tükröződött, de Ljónyi nem vette észre, hogy Agáta eltorzult. Nem szerette volna, hogy ilyen környezetben találkozzon vele, és ezért, bár beszélgettek, gyakran elkerülte az anyját.
– Az anyád… hogyan mondjam… Zavarban vagyok tőle. Te késői gyerek vagy, az esküvőn pedig olyan sikeres, gazdag emberek lesznek, hogy mit fognak mondani?
– És nem mindegy neked? – válaszolta Leonid, mintha őt nem érdekelné. – Ő az anyám, nélküle nőttem fel, szóval nincs nálam fontosabb ember. Nem érdekel, mit mondanak.
Leonid befejezte a salátáját, ezzel jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. Agáta nem mondott többet, csak gyorsan felkapott egy poharat, és inni kezdett.
– Egyébként, anyám születésnapja szombaton lesz, emlékszel? Szeretnék neki ajándékot venni, és egy étteremben megünnepelni a kerek évfordulót – emlékeztette őt Leonid.
– Mégis, étteremben? Az drága, Leonid! – Agáta érezte, hogy talán nem marad pénz az esküvőre, de elhallgatott. Minden vágya az volt, hogy végre férjhez menjen.
A barátnők és osztálytársak már régóta dicsekedtek esküvői képekkel, voltak, akik gyerekeket mutattak, mások egzotikus nyaralásokról meséltek. Agáta pedig mindig csak várta, hogy Ljónyi végre megkérje a kezét. Az ő boldogsága, legalábbis minimálisan, hamarosan megvalósulhatott.
– Mit adjunk anyának? Ékszert szerettem volna venni, de nem tudom, fülbevalót vagy nyakláncot?
Aztán Agáta nem bírta tovább:
– Az én születésnapomra egy csokor virágot és egy étterem vacsorát kaptam, és azt mondtad, hogy pénz kell az esküvőre.
– Igen, minden rendben volt. A vacsora a tetőn, élő zenével és 101 rózsával. Nem tetszett?
– Tetszett, csak… — Agáta elfordult, mintha valami elterelné a figyelmét.
Leonid arra nézett, ahová Agáta, de nem látott semmi érdekeset, és visszafordult hozzá.
– Ha mindig ajándékokat veszek és pénzt költök, nem lesz elég pénz az esküvőre, szóval talán várhatunk egy kicsit.
– Ez az én pénzem, drágám, és ne kételkedj benne, hogy mindent meg fogok keresni, amire szükségünk van – válaszolta nyugodtan és magabiztosan. Agáta válaszul is mosolygott.
Igazából ezért választotta őt Agáta. Ambiciózus, sikeres fiatal férfi, magas, vékony, jó megjelenésű, tudja, mit akar az élettől, és hajlandó is dolgozni érte.
A vendégek kis csoportokban érkeztek a folyóparti étterembe, mintha egy busz, vonat vagy villamos hozta volna őket. Kis koridorban torlódtak, miközben igazgatták a ruháikat. A legtöbben a fiatalok szülei és ismerősei voltak. Az ételek szervírozása elkezdődött, a zene is szólt, hogy a vendégek ne unatkozzanak. A zenészek is készen álltak. Az asztalok üresedtek, de az ünnepelt még nem érkezett meg.
Agáta ránézett az órájára, és sóhajtott. Ő már be volt jelentkezve manikűrre, és nem akarta elkésni.
– Hány órára van bérelve az étterem? – kérdezte.
– A zárásig. Majd táncoljanak, amíg kedvük tartja – válaszolta boldogan Leonid, miközben észrevette, hogy az anyja megjelent az ajtóban.
Az anyja nem volt egyedül. Lénával érkezett, aki Leonid gyerekkori barátja volt. Mindig egy utcában laktak, iskolába jártak. De aztán Lénát fodrász iskolába küldték, hogy dolgozzon, mert segíteni kellett az anyjának, aki minden erejével próbálta nevelni a kisfiát. Leonid pedig beiratkozott az egyetemre. Sok minden összekötötte őket, a nehéz gyerekkor különösen fontos szerepet játszott ebben.
Agáta meglepődött, a szemei tágra nyíltak, szinte túlzásba esett, hiszen műszempillái óriási köröket rajzoltak a szemén.
Tamara Petrovna finom rózsaszín öltönyt viselt, ami tökéletesen állt neki. Az alakját kiemelte, és nagyon elegáns volt, semmiképpen sem vulgáris. A fehér sportcipője platformmal volt, amit a rendezvényhez jól választottak, a frizurája is ízléses, a sminkje pedig könnyed. Ragyogott, és senki sem gondolta volna, hogy hetvenéves.
— Szia! Boldog születésnapot! – Leonid azonnal odament az anyjához, és átadta neki a hatalmas virágcsokrot.
— Lénak, szia.
— Szia – mosolygott neki.
— Boldog születésnapot, Tamara Petrovna. Leonid mögött Agáta jelent meg. A farmerja és laza pólója nem volt igazán megfelelő az eseményhez, de Agáta biztos volt benne, hogy ezek az “olcsó” cuccok is rendben vannak.
A fehér étterem csodálatosan volt díszítve. Az események hamarosan kezdődtek, a műsorvezető felvette a mikrofont.
— Lénától kaptam ezt a ruhát, amibe jöttem, mivel látta, hogy mit akartam felvenni. Ma egész nap velem volt, segített vásárolni. Tényleg gyönyörű, igaz?
Az anyja nem bírta tovább, és szinte suttogva válaszolt:
— Aztán megcsinálta a hajamat, befestette, és a barátnője sminkelt. Nem hagyhattam őt ki.
— Nagyon jól nézel ki, anya. Te vagy a legszebb itt – mondta Leonid, miközben gyengéden megérintette a kezét.
Az anyja nevetett.
— Köszönöm, fiam, hogy ilyen csodálatos napot szereztél nekem!