Sergej aznap későn ért haza. A munkanap hosszú volt, az autója motorja forrón zümmögött, amikor a ház elé parkolt. Már messziről észrevett valamit, ami nem illett a megszokott képbe: bőröndök és táskák sorakoztak a lépcső mellett.
– Mi a fene folyik itt? – morogta maga elé, miközben a csomagokat vizsgálta. Az egyik kopott barna bőrönd különösen ismerősnek tűnt. A húga, Alina használta, mikor legutóbb vidékről feljött.
A szíve összeszorult.
Ahogy belépett, furcsa, feszült csend fogadta. Nem szólt a tévé, nem illatozott a vacsora. A ház lélegzetvisszafojtva hallgatott.
– Tánya! – kiáltotta. – Itthon vagyok!
A felesége a konyhából lépett elő, kezében egy törülközőt morzsolgatott, arcán ideges feszültséggel.
– Látod a csomagokat? – kérdezte ridegen.
– Látom… De mi ez? Mi történik?
– Csak gondoltam, ideje egy kicsit rendet tenni. – A hangja hidegen csengett. – A húgod és a családja ma elmennek.
Sergej megtorpant. – Miért? Mi történt?
Tánya a törülközőt az asztalra dobta. – Mi történt? Az történt, hogy egy hónapja itt élnek, mintha az övék lenne a ház! A gyerekük összefirkálta a falat, a férje a kanapén alszik, és én minden este más edényből eszem, mert nincs már tiszta tányér!
– De… ők csak átmenetileg jöttek! – próbálta csitítani.
– Átmenetileg? Egy hónap már elég átmenet neked? – csattant fel Tánya. – Én nem bírom tovább!
Ekkor nyílt az ajtó, és Alina lépett be. A szemei vörösek voltak a sírástól, a kisfia kezét szorította.
– Sergej, kérlek, ne hagyd, hogy elküldjön minket – mondta halkan. – Még nem kaptunk lakást, és Viktor munkát keres…
– Nem érdekel! – vágott közbe Tánya. – Nem ez egy szálloda! Én nem takarítok senki után!
Sergej tehetetlenül nézett egyikükről a másikra. A levegő megfeszült, mint egy elszakadásra kész húr.
– Elég! – mondta végül. – Leülünk, és megbeszéljük.
De senki nem ült le.
A kisfiú, Misa, a sarokban állt, kezében egy kis játékautóval. Szemeiben rémület ült. – Anya, miért veszekszenek? – kérdezte halkan.
Senki nem felelt.
Aznap este Alina és Viktor tényleg elmentek. Tánya ajtót zárt utánuk, és hosszú idő után először mosolygott megkönnyebbülten.
De Sergej nem tudott aludni. A testvére szavai, a gyerek ijedt tekintete újra és újra felbukkantak a fejében.
Másnap hajnalban elindult utánuk. Az állomáson találta meg őket, egy padon ültek, a bőröndjeik között, Misa a karjában aludt.
– Gyertek vissza – mondta halkan. – Megoldjuk.
Alina a fejét rázta. – Tánya nem akar minket ott. Nem bírnánk ki újra a feszültséget. Viktor talált egy ideiglenes munkát. Majd lesz valahogy.
Sergej tudta, hogy a testvére büszke, de a szemei mögött ott bujkált a kétségbeesés. Zsebébe nyúlt, és pénzt nyomott a kezébe.
– Ez nem könyöradomány. Család vagyunk.
Alina némán bólintott.
Két hét telt el. A házban újra csend volt, de most valahogy más. Nem megnyugtató, hanem nyomasztó. Tánya mégis elégedettnek tűnt. Minden este hosszasan telefonált valakivel a verandán, majd gyorsan elhallgatott, ha Sergej közeledett.
Egy este, amikor a férfi a kocsijából kiszállva észrevette, hogy az egyik csomagtartó üres – a bőrönd, amit Alina használt –, valami megmozdult benne. Az a bőrönd nem az övé volt. Hogy kerülhetett vissza?
Bent Tánya épp a nappaliban ült, egy bort bontott.
– Hol van az a régi bőrönd, amit kidobtál? – kérdezte Sergej.
– Melyik? – kérdezett vissza túl gyorsan.
– Az Alináé.
A nő megfeszült. – Fogalmam sincs.
Sergej azonban már sejtette, hogy hazudik. Kiment a garázsba. A sarokban, egy ponyva alatt ott volt a bőrönd. Kinyitotta.
Nem ruhák voltak benne, hanem papírok. Csekkek, hivatalos iratok, sőt, egy szerződés – a ház tulajdoni lapja. És az utolsó oldal alján: „Tulajdonjog-átruházás – Tanya Sergejevna Ivanova nevére.”
A vér megfagyott benne.
Visszament a házba. – Ez micsoda? – kérdezte dühösen, a papírokat lobogtatva.
Tánya arca megkeményedett. – Tudtam, hogy előbb-utóbb megtalálod.
– Te… eladtad a házat?
– Nem. Átíratom. A neveden volt, de te sosem értékelted, amit én tettem. Tudod, mennyi adósságot törlesztettem helyetted? Alina miatt, meg az ő „átmeneti” lakhatása miatt! Ez most az én házam.
– Ezt nem teheted! – kiáltotta Sergej.
– Már megtettem.
A férfi dühösen indult kifelé, de megállt az ajtóban. Az utcáról gyereknevetést hallott. Misa volt az, Alina kisfia – a kapuban állt.
– Anyu azt mondta, elfelejtettünk valamit, bácsi – mondta a fiú, és egy borítékot nyújtott át.
Sergej remegő kézzel nyitotta ki.
A borítékban egy levél volt, Alina írásával:
“Sergej, ha ezt olvasod, tudnod kell: Tánya megkeresett, mielőtt elmentünk. Azt mondta, ha aláírom a házról szóló lemondást, segít munkát találni Viktornak és iskolát Misának. Azt hittem, jót teszek neked is. Most már tudom, hogy tévedtem.”
A férfi keze ökölbe szorult. A ház, a felesége, minden, amiben hitt, hirtelen idegenné vált.
Aznap éjjel Tánya felriadt. Az ágy üres volt mellette. Az ajtó nyitva. Az előszobában a saját bőröndjei sorakoztak – pont úgy, ahogy egykor Alináéi. A tetejükön egy levél:
“Nem vagyok a te házad, Tánya. És nem vagyok a te embered. A ház a múlté – én viszem magammal a maradék becsületemet.”
Tánya csak ült a padlón, némán. A csend most már nem a béke, hanem az elvesztés hangja volt.
Egy hónappal később Alina kis lakásában csengettek. Amikor kinyitotta az ajtót, Sergej állt ott. Megviselten, de mosolyogva.
– Csak addig maradok, amíg nem zavarok – mondta.
– Ez a ház most már a tied is – felelte Alina halkan. – Itt senkit sem adunk el.
Misa odaszaladt, és a kezét fogta.
– Bácsi, visszajöttél?
Sergej bólintott. – Igen, kisfiam. Visszajöttem.
Kint a nap már lement, de a konyhából meleg fény szűrődött ki. A bőröndök ezúttal nem a távozást, hanem egy új kezdetet jelentettek.
És valahol a város másik felén, Tánya egy üres házban ült, a törülközőt morzsolgatva – és először életében megértette, milyen, amikor a csend nem megnyugtat, hanem büntet.
Mert a bőröndök soha nem csak a holmikat viszik magukkal –
hanem az igazságot is, amit túl sokáig próbáltunk elrejteni.