A férfi, aki egykor bandita volt, most pedig szigorú üzletember, a temetőnél találkozott egy sír mellett síró kisfiúval. Ami ezután történt, mindkettőjük életét örökre megváltoztatta…
— Te tényleg egyedül akarsz menni? — Pálycs, más néven Berkutov, megdöbbent arccal bámulta Dimitrit, mintha nem hitt volna a fülének.
Megálltak a temető kapujában, és kiszálltak az autóból.
— Miért, gondolod, nélkülem nem fog menni? Elmegyek, és megnézem a dolgokat magam — válaszolta Dimi határozottan.
— Nem, nem a te dolgod ez. Én megyek. — Pálycs ráncolta a homlokát, és gyorsan legyintett. — Ne aggódj, nem fogok verekedni, csak figyelek a háttérből.
Dimi kétkedve megrázta a fejét:
— Már nem neked való ez, más idők járnak.
Pálycs, akit mindenki így ismert, mosolygott, miközben a régi időkre gondolt:
— Azt hiszed, az öreg módszerek már nem működnek? Még hogy nem! És amúgy is, mindig bejönnek.
— Most már nem így van. Régen könnyebb volt. Verekedések, összecsapások, a vér patakokban folyt. És most? Legfeljebb megijesztünk valakit, és az is csendben, felesleges felhajtás nélkül. Még egy pofont sem tudunk adni.
— Hát igen, más idők, — sóhajtott Dimi.
De ők maguk is már nem azok voltak. Mostanra egy legális cégük volt, egy pazar névvel — „Berkut”. De nem azért, mert jól hangzott, hanem mert a főnökük Berkutovnak hívták.
— A lényeg, hogy jól hangzik, — mondta Dimi félmosollyal.
— Ne viccelj, minden más lényegtelen, — legyintett Pálycs. — Még most is speciális megbízásokkal foglalkozunk, csak nem hirdetjük ki. Például nemrég volt egy eset.
— Mi történt? — kérdezte Dimi kíváncsian, egy lépést tett előre.
— Egy srác meg akarta torolni a volt feleségét, aki a válás után jól élt. Írt neki leveleket, fenyegetéseket küldött, mindenféle piszkos trükköket csinált. Azt hitte, nem fog rájönni, hogy ő csinálja.
— És nem jött rá? — érdeklődött Dimi.
— Dehogynem, nem volt túl okos. Gyorsan kiderítettük. Megtudtuk a telefonját. A nő rendesen kifizetett, kérte, hogy többé ne jelenjen meg a környéken — nevetett Pálycs. — Régen egyszerűen eltüntettük volna a föld színéről, és kész. De most más idők járnak. — Nehezen sóhajtott, és végighúzta kezét a tarkóján. — Minden olyan csendes lett. Talán túlságosan is.
Ezekkel a szavakkal Pálycs elindult a temető belseje felé. A három fős kísérete szétszéledt a sírok között — mindegyikük a sajátjaikat akarta meglátogatni.
Pálycs tudta, miért van ott. Néha meglátogatta édesanyja sírját.
Amikor a drága, masszív kereszt előtt megállt, elgondolkodva bámulta az ott lévő feliratot. A gyerekkora korántsem volt boldog, és mostanában egyre többet gondolt a múltjára. Mi lett volna, ha másként alakul? Milyen ember lett volna belőle?
— Tanultam volna, családot alapítottam volna, gyárban dolgoztam volna, péntekenként sört ittam volna a barátaimmal… — motyogta magának.
De az emlékek gyorsan visszahúzták őt a valóságba. Fedyának, Pálycs édesanyjának problémái voltak az alkohollal. Gyakran ivott. Az új mostohaapa, aki egy időre megjelent az életükben, egyszer úgy döntött, hogy „nevelni fogja” a nevelt fiát. Az eredmény törött kar és két eltört borda lett. Ezután Fedyát kórházba szállították, és később egy gyermekotthonba került. Az édesanyja ritkán látogatta meg. Minden alkalommal sírt, megígérte, hogy elviszi őt, de mindig eltűnt hetekre. Ő pedig várt.
— Rossz anya volt, de szerettem őt, — suttogta magának, mintha valaki előtt magyarázkodna.
De egy nap Fedyának rá kellett jönnie, hogy senki sem fog érte jönni. Senki sem fogja megmenteni. Ekkor kezdett el túlélni. Megértette, hogy itt azok maradnak, akik meg tudják védeni magukat.
Fedyát próbálták igazságosnak maradni, nem akart minden apróságért verekedni. Ez segített neki egy erős csapatot összegyűjteni. Nem voltak sokan, de mindannyian kiálltak egymásért, mint egy igazi család.
A rendőrség már többször is elvitte őt, egyszer még a kamrában is aludt. De Fedyát mindig is tudta: ha megmutatod a gyengeséged, a tisztelet eltűnik.
Amikor végre elhagyták a gyermekotthont, a csapatuk együtt maradt. Az igazság az, hogy sokuk már nincs közöttük — ők már itt, ezen a temetőben pihennek.
Fedyát hosszú ideig nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy keresse meg az édesanyját. De amikor végre visszament oda, ahol valaha éltek, csak egy üres romos házat talált, kilyukadt ablakokkal. Minden el volt pusztítva, mintha az a hely sosem létezett volna.
Csak öt év után kezdett el komolyan keresni. Gyorsan rátalált. Az édesanyja egy fogyatékosok házában élt, és rettenetes állapotban volt. Fedyát mindent megtett, hogy könnyebbé tegye az életét, de az anyja csak fél évig élt. Az orvosok azt mondták, hogy az alkohol miatt történt. Két sztrók, májelégtelenség — a teste nem bírta tovább.
Fedyát gyakran visszajárt a sírjához. Már évek óta egy drága síremlék állt itt, és mindig tiszta és rendezett volt a környezet. Ő nem szeretett sokáig maradni, de rendszeresen meglátogatta. Valami láthatatlan erő mindig visszahozta ide.
Egy kicsit odébb észrevett egy friss sírt. Úgy tűnt, hogy valakit hamarosan eltemetnek. Már éppen el akart menni, amikor furcsa hangot hallott. Valahol közelről gyenge nyöszörgést, vagy talán gyerek sírást hallott. Ez a hang nem illett a temető szokásos csendjébe.
— Mi a fene? — motyogta magában, és aztán rájött: — Aha! Biztos egy kutya vagy egy kiscica esett be az új sírba.
Ez gyakran előfordult itt. Az utcai állatok gyakran kóboroltak a temetőben, ételt vagy menedéket keresve. Fedyához közelebb ment, és belenézett a gödörbe. De kutya vagy kiscica helyett egy hatéves kisfiút látott! Koszos volt, rémült, és egy kis görcsbe zsugorodva reszketett. Csendben szipogott, mintha félt volna, hogy bárki is meghallja.
— Hé, te, mit csinálsz ott?
A fiú megugrott, felnézett, és nagy rémült szemekkel nézett Fedyára.
— Add ide a kezed, — mondta Fedyá nyugodtan, miközben lefelé nyújtotta a tenyerét.
A fiú azonnal megragadta azt, erősen megmarkolva, mintha az élete ettől a kéztől függne. Fedyá finoman kihúzta őt, és állva hagyta. A fiú reszketett, látszott, hogy nagyon megfázott.
— Miért vagy ott? Elestél? — kérdezte Fedyá, miközben levette a kabátját, hogy a gyerek melegedhessen benne.
A kabát értéke nagyjából egy jó használt autóéval volt egyenlő, de most ez egyáltalán nem számított. Gondosan beleburkolta a fiút, hogy melegedjen.
A fiú szó nélkül nézte őt, fogai csikorgottak a hidegtől.
— Na, gyere, menjünk a kocsiba. Ott felmelegedsz, aztán elmondod, ki vagy és hogy kerültél ide, — mondta Fedyá kedvesen, próbálva nem megijeszteni a fiút.
A fiú csak bólintott, nem szólt egy szót sem. Fedyá alaposan megnézte őt, majd habozás nélkül felkapta, és elindult a kocsijához.
— Hát te, haver, teljesen megfáztál, — motyogta, miközben a kocsiba indult.
Beültette a fiút az első ülésre, ő pedig a kormány mögé ült, és előhúzott egy termoszt. Tíz perc telt el, mire a fiú kezdett melegedni. A teste abbahagyta a remegést, és végre beszélni kezdett. Ekkor a kocsihoz közeledtek azok az emberek, akik vele jöttek.
— Mi történik itt? — kérdezte Dimi, meglepődve.
— Na, mesélj, mit csináltál a temetőben este? — kérdezte Fedyá szigorúan, de nem túl erőltetetten, miközben figyelte a fiút.
— Én nem este… reggel jöttem, — válaszolta halk hangon a gyerek, lesütött szemekkel. — Ma van anyukám születésnapja. Csak meg akartam látogatni… Ott mindig volt egy ösvény, most meg egy gödör… Elestem.
Fedyá eszébe jutott, hogy a sírban egy szerény csokor mezői virág hevert.
— És ki engedett egyedül ide? — kérdezte, homlokát ráncolva. — Az apád?
— Nincs apám, — suttogta alig hallhatóan a fiú. — Gyermekotthonból vagyok. Nem engedtek el az anyukámhoz, hát elszöktem. Kérem, ne vigyenek vissza! Inkább itt maradok… — A hangja megremegett, és gyorsan hozzáfűzte: — A nevem Zseni. Nem vagyok gyáva! Mindenkivel barátkozom! Csak… nálunk a nevelők gonoszak, ütnek.
Fedyá még szorosabbra ráncolta a homlokát. Tudta, hogy ilyen dolgok előfordulnak. Az ő idejében is voltak olyan gyermekotthonok, ahol a gyerekeket „megtanították” tisztelni a hatalmat.
— Hát, Zseni, nem könnyű neked az élet, — mondta elgondolkodva. — De mit csináljak veled? Itt nem hagyhatlak.
Ránézett a barátaira, akik a kocsi mellett álltak.
— Na, fiúk, mit gondoltok? Kiférünk még, vagy valamit ki kell találni? — kérdezte.
— Kiférünk, persze, — válaszolta Dimi, egy pillanatra összenézve a többiekkel.
— Na jó, addig nálam maradsz, — mondta Fedyá, miközben a fiút nézte. — De előbb el kell mennünk a gyermekotthonba. Már régóta nem jártam ott.
— És minket is vigyél, — szólt közbe az egyik barátja. — Megnéznénk, mi ez a nevelő.
— Nézzük, — bólintott Fedyá. — Talán még valamit eldöntünk.
Este Fedyá gyorsan rájött, hogy ha Zsenit elküldi a fürdőbe, akkor nem lesz mibe öltöztetnie. Ezért elővette a szekrényből egy régi inget, és reggel elment vásárolni ruhát. De végül nem kellett, mert a fiú, miközben az meleg kabátba burkolózott, azonnal elaludt a kanapén.
Reggel, miközben Zseni fürdött, Fedyá azon gondolkodott, hogyan etesse meg a gyereket, akinek nyilvánvalóan ételre volt szüksége. A gondolatait egy ajtócsengő szakította meg. Kinyitva az ajtót, Fedyá látta Denist, egyik munkatársát, akivel tegnap a temetőben volt.
— Mi történt?
— Semmi, Pálycs, minden rendben. Úton voltunk, és megálltunk valahol. Éjjel zárva voltak a boltok, de találtunk valamit. A gyereknek nincs mibe öltöznie.
Egy csomagot nyújtott át, és Fedyá belenézett. Kényelmes farmer, alsónemű, sportos ruházat és új sportcipő volt benne. Minden igényesnek tűnt.
— Nem tudom, mit mondjak, — mondta Fedyá, kissé zavartan.
Már régóta ismerte Denist, mint egy zárkózott és hideg embert. Az idegen gyerek iránti törődés nem illett a karakteréhez.
— Talán benézel? — ajánlotta Fedyá, miközben az ajtót résnyire nyitva hagyta.
— Nem, hazamegyek. Aludni akarok, — válaszolta röviden Denis, és már indult is vissza a kocsijához.
Fedyá utána nézett, miközben elmerült a gondolataiban. Együtt nőttek fel a gyermekotthonban. Denis élete tragédiája után került oda. A szülei elveszítették a munkájukat, a tartozások pedig bűnözőkké tették őket. Azon a végzetes napon Denis árva lett. Mindenki azt hitte, soha nem fog családot alapítani, és nem bízik meg senkiben annyira, hogy másoknak segíthessen.
Időközben Zseni kijött a fürdőből, törölközőbe burkolva.
— Íme, — mondta Fedyá, miközben átnyújtotta neki a csomagot. — A fiúk hozták neked a ruhákat. Vedd fel és gyere a konyhába, reggelizünk.
Zseni hamarosan megjelent az új ruháiban. A szemei csillogtak, mintha életében először öltözött volna fel olyan dolgokba, amik csakis őt illették.
— Minden annyira… szép, — suttogta, miközben magát bámulta.
— Miért vetted fel a sportcipőt? — kérdezte Fedyá mosolyogva.
A fiú lesütötte a tekintetét, és zavartan kezdte az orrát piszkálni.
— Csak… — kezdte, de elakadt, mintha nem találta volna a szavakat. — Csak tudom, hogy hamarosan visszavisznek. És ott el fogják venni tőlem mindezt. Legalább itt egy kicsit viselhetem.
Fedyá még szorosabban ráncolta a homlokát. Túl jól tudta, hogyan működnek a dolgok a gyermekotthonban. A nagyok mindig elveszik, amit csak akarnak. Ő és Denis is átmentek ezen, míg nem találtak maguknak igazi barátokat.
Zseni evett, miközben Fedyá nézte őt. Belül valami megmozdult benne, de nem tudta pontosan, mi. Soha nem volt gyereke, és nem is gondolt arra, hogy esetleg legyen. Az élete már így is tele volt.
— Visszaadhatom bármikor, — motyogta, miközben maga elé nézett. — De
miért ne adnánk a fiúnak pár normális napot?
Néztek filmeket, rendeltek pizzát és édességeket, és a nap könnyedén és boldogan telt.
Másnap reggel, majdnem tizenegy órakor, Fedyá úgy döntött, ideje felébreszteni a fiút.
— Zseni, kelj fel, különben mindent elszalasztasz! — kiáltotta hangosan.
A fiú hirtelen felült, és csodálkozva nézett körbe.
— Mi? Hová? — motyogta, még mindig álmosan.
— Sétálni megyünk, — válaszolta Fedyá mosolyogva. — A gyermekotthonba pedig holnap megyünk.
Elindultak a parkba, és a nap gyorsan eltelt. Ott találkoztak Denisszel is, aki szó nélkül csatlakozott hozzájuk. Kívülről nézve furcsának tűnhetett: két borostás férfi egy kisfiúval a karuszeleken ültek, nevetve és fagyit eszegetve.
Amikor hazatértek, Zseni gyorsan harapott valamit, majd azonnal elaludt a kanapén.
Fedyá még sokáig nem tudott elaludni. Három órakor kiment a teraszra, hogy elszívjon egy cigarettát, és észrevette, hogy Zseni sem alszik.
— Hé, miért nem alszol? — kérdezte tőle, miközben leült mellé.
Zseni szemében könnyek csillogtak. Megszólalt, miközben a fejét lehajtotta:
— Tudom, hogy visszavisztek. És igazad van, megértem. De csak akartam mondani… Ha lenne apám, azt szeretném, hogy olyan legyél, mint te…
Elhallgatott, gyorsan felhúzta a takarót a feje fölé, és a fal felé fordult.
Fedyá ott ült a sötétben, majd felállt, és kiment a teraszra. Sokáig ott állt, az égboltra bámulva.
— Pálycs, beszélnünk kell, — hallotta Denis hangját, miközben belépett a szobába, és az ajtót résnyire hagyta.
Denis régóta dolgozott Fedyával, akinek sikerült nulláról felépítenie egy komoly céget. Most Fedyá az asztalánál ült, egy fél üveg whiskey mellett. Amikor felnézett, Denis már ott ült vele szemben, mellettük pedig három közös barátjuk állt az ajtóban.
— Mi van, Pálycs? Mérges vagy, mint a pokol, és még minden nap iszol? — kezdte Denis, szigorúan nézve Fedyát.
— Minden rendben van velem.
— Ne csináld már, Pálycs. Mi is beszéltünk a fiúval. Ha te nem viszed el, valaki más megteszi.
Fedyá dühösen csapta az üveget az asztalra.
— Mi a fenét beszélsz? Hova vigyem? És ti? Megértitek, hogy a gyerek nem játék?
— Megértjük. Ezért nem hagyhatjuk ott, ahol most van. Már nem bűnöző vagy, felnőtt férfi vagy, üzletember. Miért félsz?
Fedyá összeszorította a fogát, és úgy nézett a barátjára, mintha az túllépte volna a határt.
— Gondolod, hogy ez ilyen egyszerű? — kérdezte ingerülten.
— Azt gondolom, hogy túl bonyolítod. Amióta visszavitted a gyereket, más ember lettél. Mintha magadat rágcsálnád belülről. De a fiú remek. És ha nem házasodsz meg, nem baj. Mi neveljük fel. Normális férfit faragunk belőle.
Hosszú csend telepedett a szobára. Fedyá hallgatott, mintha örökké tartott volna. A többiek sem szóltak, hagyták, hogy gondolkodjon. Végül Fedyá mély levegőt vett, eltette az üveget az asztalról, letörölte a kezét az arcáról, és mondta:
— Kerítsetek nekem egy jó ügyvédet.
— Na, most már más a helyzet.
Bár Fedyá gazdag volt és kapcsolatokat épített ki, az örökbefogadás hónapokig elhúzódott. Kérte, hogy titokban tartsák a dolgot Zseninek, hogy ne adjanak neki túl nagy reményt. Tudta, hogy a gyereknek a legrosszabb dolog a várakozás és a félelem.
De eljött a nap, amikor minden papír rendben volt. Fedyá úgy döntött, hogy most nem egyedül megy el a gyermekotthonba. A barátai is elkísérték.
A hosszú folyosó végén állt, ökölbe szorított kézzel, és úgy érezte, hogy a körmei belefúródnak a tenyerébe. A barátai egy kicsit odébb helyezkedtek el, szótlanul figyelve. Az igazgató asszony bement Zseniért, de már tizenöt perc telt el, és nem tért vissza. Fedyá kezdett türelmetlen lenni. Egy-két lépést tett az iroda felé, de hirtelen megállt, próbálva uralkodni magán.
És akkor a folyosó végén léptek zaját hallotta. Az igazgató jött ki, és mögötte ott volt Zseni. A fiú zavartan állt, de amikor meglátta Fedyát, megmerevedett, mintha nem akarta volna elhinni, hogy ott van.
— Helló, Zseni, — mondta Fedyá halk hangon, próbálva mosolyogni.
— Helló, — válaszolta a fiú, alig hallhatóan.
— Én jövök érted.
— Érted? — Zseni megdöbbenve emelte fel a szemöldökét.
— Igen. Lesz papám, ha elfogadsz.
Zseni egy pillanatra megdermedt, majd, mintha csak egy helyben pattant volna, rohant Fedyához. Olyan erősen ölelte meg a nyakát, hogy Fedyá majdnem elvágódott.
— Tudtam, tudtam, hogy eljössz! Olyan sokáig vártam! — mondta a fiú gyorsan, majdnem sírva.
Fedyá óvatosan magához ölelte, érezve, hogy valami megakadt a torkában. Az egyik szemét félreérve látta, hogy a barátai titokban törölgetik a szemüket.
— Na, most már mehetünk, Zseni, — mondta Fedyá, miközben próbált határozottan beszélni. — Mostantól sok minden vár ránk.
Óvatosan elindította Zsenit a kocsi felé, miközben továbbra is a vállán tartotta a kezét. Bár az érzések, amiket most élt át, teljesen újak voltak számára, biztosan tudta egy dolgot: jó apa lesz belőle. Minden megtesz azért, hogy Zseni tisztességes emberként nőjön fel.