Távoli faluban éltem, szerény viszonyok között, egyedül. Soha nem volt férjem, gyermekem, rokonaim sem maradtak, akik mellettem álltak volna. Életemet a földeken töltöttem: kapáltam, gyomláltam, arattam. Minden nap ugyanaz a körforgás, kemény munkával és egyszerű étellel.
Egy éjjel, amikor a vihar úgy szaggatta szét az eget, mintha haragos istenek csatáznának odafent, az öreg templom kapujánál sírást hallottam. Egy rongyos, nedves pokrócba csavart újszülött feküdt ott, apró öklei tehetetlenül remegtek a hidegtől.
Senki sem akarta felnevelni. „Átok ül rajta” — suttogták a falusiak. De én nem tudtam hátat fordítani. Hazavittem, és nevet adtam neki: Minh. Azt jelentette: „ragyogás”.
A nevelés terhe
Minh felnevelése minden erőmet felemésztette. Nem hívott anyának, inkább „nagynéninek”, de ezt elfogadtam. A szeretethez nem kellett cím. A falusi gyerekekkel együtt iskolába járattam, noha nekem sokszor csak vizes rizskása jutott. Pénzt kölcsönöztem a kútfőktől, a banktól, bárhonnan, hogy tankönyvet, cipőt, tejet vehessek neki.
Minh okos, szófogadó fiú volt. Gyakran láttam, hogy csendben félrevonul, olvas, figyel, tanul. Szelíd volt, mint az apály, de szemében mindig ott izzott valami makacs eltökéltség.
Amikor egyetemre felvételt nyert, a régi házamat is zálogba adtam. Sírtam, mikor elment, de ő lehajtotta a fejét, és annyit mondott:
– Mindent megteszek, hogy sikerüljön, nagynéni. Várj rám.
És aztán eltűnt.
Az eltűnés
Egy év telt el, majd kettő, aztán öt. Nem jött levél, nem jött telefonhívás. A régi barátait faggattam, de senki sem tudott semmit. Olyan volt, mintha elnyelte volna a föld.
Közben én dolgoztam tovább. Piacon árultam zöldséget, éjjelente szemetet szedtem, hogy törlesszem az adósságot. A falubeliek csak legyintettek: „Bolond vagy, minek nevelted fel azt a gyereket, ha így hálálja meg?” De én nem hittem, hogy elfelejtett. Inkább attól féltem, hogy valami baj érte.
A banknál
Tizenkét év múltán végre összegyűlt az utolsó fillér is. Remegő kézzel, megfáradt testtel álltam a bankban, a papírokat szorongatva.
– Szeretném rendezni az utolsó tartozásomat – mondtam.
Az ügyintéző a számítógépbe nézett, majd összevonta a szemöldökét.
– Elnézést, asszonyom… ezt a kölcsönt már két éve visszafizették.
– Hogyan? – kérdeztem. – Ki fizette vissza?
A nő lehajolt, hogy elolvassa a megjegyzést. Aztán lassan, tiszteletteljesen mondta:
– „A nagynéném nevében történő törlesztés — az egyetlen, aki feltétel nélkül szeret.” Feladó: Tran Minh.
A világ megállt körülöttem. A lábam majdnem felmondta a szolgálatot. Nem feledkezett meg rólam. Nem hagyott el.
A találkozás
Egy hónappal később levelet kaptam. Rövid volt, sietősen írt sorok:
Nagynéni, jövő héten visszatérek. Várj rám a templom előtt.
Elmentem. Az este csendes volt, a naplemente vörös fényben úsztatta a falut. És akkor láttam őt. Nem gyerekként, hanem felnőtt férfiként, sötét öltönyben, kezében aktatáskával. A tekintete komoly, de szemeiben ott volt ugyanaz a makacsság, amit gyerekként láttam.
– Minh… – suttogtam.
Ő lehajolt, és halkan felelt:
– Nagynéni.
Megöleltük egymást. Könnyek szorították a torkomat.
A vallomás
Azt hittem, mindent elmond majd. Hogy mi történt, hová tűnt, miért hallgatott. És mesélt is, de másképp, mint vártam.
– Az egyetemen hamar rájöttem, hogy nem tudom egyszerre fizetni a tanulást és a tartozásaidat. Két út állt előttem: vagy végleg elszakadok tőled, vagy titokban megerősödöm, és úgy térek vissza, hogy ne szégyent hozzak rád.
– De miért nem írtál legalább? – zokogtam.
– Mert féltem, hogy nem engeded. Hogy azt mondod: „Tanulj, de maradj mellettem.” Én viszont tudtam, hogy ha igazán törleszteni akarom a tartozásomat, előbb sikeressé kell válnom.
Aztán kivett egy papírt az aktatáskából. Egy tulajdoni lap volt.
– Emlékszel a házadra, amit zálogba adtál miattam? Visszavásároltam. Most már újra a tiéd.
A váratlan fordulat
Már épp kitört volna belőlem a megkönnyebbülés, amikor Minh arca elsötétült.
– De valamit el kell mondanom, nagynéni. A törlesztéseket nem csupán a saját munkámból fedeztem. Az első nagy tőkét… nem tiszta úton szereztem.
A föld beleremegett alattam.
– Mit tettél, fiam?
– Egy illegális kereskedőcsoporttal álltam kapcsolatban éveken át. Pénzt mostam át rajtuk, ezért tudtam ilyen gyorsan kifizetni az adósságot. Most azonban üldöznek, mert hátat fordítottam nekik.
Könnyek folytak végig az arcomon. Amit egész életemben építettem — a becsület, a tiszta kenyér — most veszélyben forgott.
De Minh térdre esett előttem.
– Én mindent a te nevedben tettem. Hibáztam, de most tisztán akarok élni. Csak te adhatsz erőt, hogy újrakezdjem.
Az igazi adósság
Abban a pillanatban megértettem: nem a pénztartozás volt a legnagyobb adósság. Hanem az, amit ő hordozott a szívében. Az én szeretetemért, az elveszett évekért, a hallgatásért.
Felemeltem, és csak ennyit mondtam:
– Az én gyermekem vagy, Minh. Nincs az a hiba, amit ne próbálhatnánk jóvátenni együtt.
Aznap este együtt tértünk haza. Tudtam, hogy nehéz lesz, hogy a múlt árnyai kísérteni fognak bennünket. De éreztem is: a történetünk még nem ért véget.
Minh nem csupán visszatért hozzám. Hanem hozta magával azt a terhet is, amelyet közösen kell majd leraknunk.
És miközben kézen fogva léptünk a sötét utcán, rájöttem: a szeretet nem mindig tiszta, nem mindig hibátlan. De mindig erősebb minden viharnál.