Fekete, fényűző autók gördültek egymás után a járda mellé – hangtalanul, akár vadászó ragadozók, akik türelmesen kivárják a megfelelő pillanatot.
Az első autóból egy elegáns, fekete öltönyt viselő férfi szállt ki. A fülében alig észrevehető biztonsági fülhallgató. Felnézett a harmadik emeleti erkélyre, majd céltudatosan elindult felfelé. Nem kopogott – pontosan tudta, hová megy, és mit akar.
Lídia épp teát töltött magának, amikor az ajtón határozott, rövid kopogás hallatszott. Megdermedt. Majd halkan kérdezte:
– Ki az?
– Jó napot kívánok, Lídia asszony. Kérem, ne ijedjen meg. A nevem nem fontos. Andrea úr biztonsági szolgálatát képviselem. Andrea Rădulescu úr szeretné, ha most azonnal elkísérné.
Lídia szíve hevesen vert. Ahogy kinyitotta az ajtót, egy tekintélyt sugárzó, hűvös, de udvarias tekintetű férfi állt előtte. Halk kézmozdulattal jelezte, hogy indulniuk kell.
– De… én csak kórházba vittem őt… – hebegte a nő.
– Tudunk róla – válaszolta a férfi nyugodtan. – Éppen ezért van most szükség ránk. Kérem, jöjjön.
Lídia érezte, hogy nincs értelme ellenkezni. Felkapta a kabátját, és szó nélkül követte a férfit. Az autóban csend uralkodott. Csak az eső kopogott egyenletesen az ablakokon, és az első ülésen feltűnt egy gondosan az övre erősített pisztoly.
Több mint egy óra elteltével egy hatalmas birtokra érkeztek. A kovácsoltvas kapuk lassan kitárultak, és a kivilágított sétányon keresztül egy impozáns villa bontakozott ki előttük.
Ez a hely minden képzeletét felülmúlta. Olyan volt, mint egy jelenet egy film noirból – vagy egy álomból, esetleg rémálomból.
A luxus nappali közepén Andrea Rădulescu félig fekve pihent, selyemköntösben, párnáknak dőlve. Ápoltan, borotváltan, tekintete éber volt, hangja pedig mély és nyugodt.
– Lídia, kérlek, fáradj be.
A nő tétován lépett a szobába, és szinte zavarban érezte magát ebben a túlzottan elegáns környezetben. Andrea halványan rámosolygott.
– Megmentettél. El sem tudod képzelni, miből rántottál ki. Ha nem vagy ott, talán már nem is élnék.
– Én… csak azt tettem, amit bárki tett volna – suttogta Lídia.
– Nem. A legtöbben csak elsétálnak egy földön fekvő ember mellett. Te megálltál. Fizettél a taxiban, velem maradtál, amikor senki más nem tette volna. Ez egy olyan világban történt, ahol már szinte senki nem segít önzetlenül.
Andrea egy finom mozdulattal intett, mire egy másik férfi lépett be, kezében egy bársonydobozzal. Kinyitotta – benne egy autókulcs és egy bankkártya feküdt.
– Ez az új autód kulcsa – egy hibrid, minden extrával. A kártyán tízezer euró van. Még ma átutaljuk.
Ez azonban csak a kezdet. Azt szeretném, ha a személyes sofőröm lennél. Háromszor annyit fizetnék, mint amennyit most keresel. És ha megszületik a gyermeked… ő is mindent meg fog kapni.
Lídia nem szólt semmit. Könny szökött a szemébe, de legbelül különös nyugalom töltötte el. Valami megerősítette benne: jó döntést hozott akkor este.
Egyetlen apró emberi gesztus, egy önzetlen pillanat, és az egész élete örökre megváltozott.