Egy várandós nőt a repülőút során egy légiutas-kísérő erőszakkal térdre kényszerít.

Advertisements

Hat hónappal a nagymamám temetése után még mindig teljesen kimerült voltam. A veszteség fájdalma és a várandósság terhe egyszerre nehezedett rám, miközben próbáltam lépést tartani az élettel. Úgy éreztem, mintha egy sűrű ködben bolyonganék, ahol a világ minden mozzanata elmosódott és valószínűtlen volt.

A repülőtéren végtelennek tűnő sorokban várakoztam, az idő pedig mintha lelassult volna. Minden egyes perc végtelen hosszúságúnak tűnt. Amikor végre felszállhattam a repülőre, mély megkönnyebbülést éreztem. Szinte beleestem az ülésbe, abban reménykedve, hogy végre egy kis nyugalomhoz jutok, és egy rövid ideig pihenhetek.

Advertisements

De alig emelkedtünk el a földtől, egy légiutas-kísérő lépett hozzám. Arcán komor, sőt fenyegető kifejezés ült, és olyan határozott hangon szólalt meg, amely semmilyen ellentmondást nem tűrt.

– Elnézést, hölgyem. Kérem, kövessen engem!

A szívem hevesebben kezdett verni. Mi történhetett? Valami gond van az ülőhelyemmel? Vagy más oka van ennek a hirtelen kérésnek?

A személyzet számára fenntartott terület felé vezetett, és ahogy beléptünk, a nő hangja megváltozott. Hideg és éles lett, mintha hirtelen más emberré vált volna.

– Azonnal térdeljen le!

A szavak villámcsapásként értek. Megdermedtem. Nem tudtam felfogni, amit hallottam. Miért követel tőlem ilyesmit? Mi folyik itt?

A temetés utáni hónapokban úgy éreztem magam, mintha árnyékká váltam volna. A nagymamám elvesztése hatalmas súllyal nehezedett rám, és a terhesség sem könnyítette meg a helyzetet. Minden egyes nap küzdelem volt, de nem volt választásom – haladnom kellett előre.

Most, a repülőn ülve, a fájdalmam mellett ott volt a bennem növekvő élet. Egyedül voltam, és próbáltam elmerülni a gondolataimban, de észrevettem egy férfit, aki mereven figyelt engem. Először azt hittem, talán csak a terhességem keltette fel az érdeklődését.

Ahogy teltek a percek, a tekintete egyre nyomasztóbbá vált. Valami abban, ahogyan nézett, nyugtalanított. Nem tudtam, mit tegyek, ezért úgy döntöttem, hogy figyelmen kívül hagyom.

Ám a repülőút közepén ismét megjelent a légiutas-kísérő, és ismét arra kért, hogy kövessem őt. Most már végképp összezavarodtam, de nem ellenkeztem. A mosdók közelébe vezetett, majd ismét kiadta a parancsot.

– Térdeljen le! Most azonnal!

A hangja keményebb volt, mint korábban.

Tiltakozni akartam, de a helyzet egyre ijesztőbbé vált. A szívem vadul vert, a gondolataim káoszba fordultak. Mi történik velem? Miért történik ez?

Ekkor az a férfi, aki korábban bámult engem, elindult felém. Az arcán furcsa kifejezés ült – düh és elégedettség keveréke.

– Végre elkaptunk! – mondta gúnyosan. – Már régóta vártunk erre a pillanatra.

A lélegzetem is elakadt. Miről beszél?

A férfi – aki detektívnek nevezte magát – előhúzott egy fényképet. Egy nőt ábrázolt, aki valóban hasonlított rám, de nem volt terhes. Azt állította, hogy ez a nő egy értékes nyakláncot lopott el, és azóta menekül a hatóságok elől.

– Ez nem én vagyok! – próbáltam tiltakozni. – Nem követtem el semmit!

A férfi azonban hajthatatlan volt. Sőt, azt is hozzátette, hogy szerinte a terhességemet csak megjátszom, hogy elkerüljem a felelősségre vonást.

A szavai jeges rémülettel töltöttek el. Láttam a szemében, hogy már meghozta az ítéletet rólam, és semmit sem tehetek, hogy meggyőzzem.

A légiutas-kísérő arca rideg és kegyetlen volt.

– Maradjon térdelve, amíg le nem szállunk! – mondta diadalittasan.

A szívem vadul kalapált, de akkor észrevettem valamit. A nő csuklóján egy tetoválás volt – pontosan olyan, mint amilyet a fényképen lévő nő viselt. Egy pillanat alatt minden összeállt.

– Te vagy az! Te vagy a tolvaj! – kiáltottam.

A detektív arca eltorzult a döbbenettől. Végignézett a légiutas-kísérőn, majd megértette, hogy óriási hibát követett el. A valódi bűnös ott állt előtte.

A férfi azonnal intézkedett, és a légiutas-kísérőt letartóztatták, amint a repülőgép földet ért. A rendőrség már várta őt a reptéren.

Kayla – még mindig sokkos állapotban – végre fellélegezhetett. A detektív bocsánatot kért tőle, elismerve, hogy szörnyű tévedés történt.

De a megaláztatás és a félelem még mindig ott lüktetett benne. Csak haza akart jutni. A férjéhez, a biztonságba.

A repülőút, amely annyi feszültséget és félelmet hozott, végre véget ért. Kayla fáradt volt, kimerült, de most talán először érezte azt, hogy van esélye egy nyugodtabb holnapra.

Advertisements

Leave a Comment