Az a nap egyike volt azoknak, amikor úgy tűnik, minden összeesküdött ellened. A telefonom rezgett az asztalon – mély levegőt vettem, és felvettem. Tudtam, hogy ez a beszélgetés nem lesz könnyű.
– „El sem hinnéd, mi történt” – mondtam remegő hangon, próbálva megőrizni a nyugalmamat. – „Apám hívott… minden odalett. Teljes összeomlás.”
A vonal túlvégén hosszú, nyugtalanító csend. Olyan, ami egy percnek tűnik, de óráknak érződik.
– „Mire gondolsz, amikor azt mondod: összeomlás?” – Denis hangja éles volt, szokatlanul ideges.
– „A cég csődbe ment. Hatalmas adósságban vannak. Még a lakást is árulják.”
Megint csend. Aztán hirtelen hadarni kezdett, túl gyorsan:
– „Hát, ez nem olyan nagy ügy. A lényeg, hogy jól vannak, nem? A pénz… az jön és megy.”
Lehunytam a szemem. Tudtam, hogy hazudik. Csak még nem akartam kimondani.
Denisszel egy modern művészeti kiállításon találkoztunk. Én a barátnőmmel voltam, ő – saját bevallása szerint – csak „nézelődni jött”. Egy órával később már egy kávé mellett beszélgettünk, és egy hónap múlva szerelmet vallott.
Tökéletesnek tűnt. Udvarias volt, intelligens, figyelmes. De volt valami furcsa benne – túlzottan érdeklődött a szüleim iránt.
– „Az édesapádnak étteremlánca van, igaz?” – kérdezte egyszer, mintha mellékesen hozná fel.
– „Igen” – válaszoltam.
– „És anyukád is benne van az üzletben?”
– „Nem, ő lakberendező.”
Bólintott, mint aki minden szót elraktároz.
Aztán jöttek a furcsán „véletlen” kérdések: „Hova szoktak utazni?”, „Tényleg van házuk Spanyolországban?” Próbáltam nem mutatni, de bennem nőtt a kétely.
Fél év múlva megkérte a kezem. Romantikus vacsora, elegáns étterem, egy gyűrű, amiről később kiderült, hogy majdnem a fél éves fizetése volt. Igent mondtam. De még aznap este eldöntöttem: próbára teszem.
A legjobb barátnőm, Katia – ügyvédként dolgozik – segített a tervben. Kitaláltunk egy történetet: a szüleim hirtelen pénzügyi csődbe jutottak, adósságok, bírósági ügyek.
– „Ha valóban szeret, nem megy sehová” – mondta Katia.
– „És ha csak érdekből van itt?” – kérdeztem.
– „Akkor hamarosan eltűnik” – zárta le.
– „Biztos, hogy ez ennyire súlyos?” – kérdezte Denis ideges mosollyal a következő vacsorán. – „Talán csak átmeneti gond…”
– „Gond? Denis, több millióval tartoznak. Arra gondoltam… talán el kellene halasztanunk az esküvőt.”
– „Elhalasztani?” – láthatóan lesápadt. – „Ha muszáj… hát jó.”
Aztán jött a végső ütés.
– „És még valami…” – tettem hozzá halkan. – „El kell adnom az autómat. Albérletbe költözöm.”
Megmerevedett. Nem válaszolt. Csak ült, némán, és tovább vágta a húst a tányérján, mintha az étel fontosabb lenne, mint a beszélgetés.
Másnap nem hívott. Sem reggel, sem este. Végül este érkezett egy üzenet:
„Olga, beszélnünk kell. Két hétre elutazom üzleti útra. Majd utána.”
Tudtam. Ez a vége.
Három nappal később Katia küldött egy képernyőfotót: Denis megváltoztatta a státuszát a közösségi oldalán – „kapcsolatot keres”.
Nem hívtam. Nem küldtem üzenetet. Töröltem a számát, a gyűrűt pedig visszaküldtem egy közös ismerősön keresztül.
Egy hónap múlva megtudtam, hogy Denis már egy másik lánnyal jár – az apja egy ismert építkezési vállalkozás tulajdonosa.
Hat hónappal később megismertem Andrejt.
Nem volt benne a villámlás, amit korábban éreztem, de volt benne valami sokkal fontosabb: csendes biztonság, őszinteség, nyugalom.
Andrej soha nem kérdezett semmit a szüleim vagyonáról. És én sem éreztem szükségét, hogy szépítsem az igazságot. Az első találkozásunk egyszerű volt. De hamar rájöttem: mellette önmagam lehetek.
Amikor elmeséltem neki Denis történetét és a próbát, csak mosolygott.
– „És? Én veled vagyok. Nem a pénzeddel. Nem a családoddal. Csak veled.”
Három hónappal később kéz a kézben ültünk egy parkban, mosolyogva, nyugodtan, jövőt tervezve – próbatételek és félelmek nélkül.
Megtaláltam azt az embert, aki nem vár semmit – csak engem.
És a szívem végre megnyugodott.