Az a nap mozdulatlan volt, mint egy ólomsúlyú alkonyat. A levegő nem csupán állt, hanem úgy tűnt, hogy minden egyes lépésnél nehezedik a földre, olyan sűrű és vastag, mintha folyékony fémből lenne. Minden körülöttünk megdermedt egy láthatatlan hőpajzs alatt. Egyetlen levél sem remegett a fán, egy madár sem csiripelt a levegőben. A nap nem csak világított, hanem égetett, mintha azt akarta volna, hogy áthatoljon a bőrön, és elérje a csontokat.
Novorosszijszk lassan ébredezett, vonakodva. Nyáron a város olyan volt, mintha valaki vízbe mártotta volna: az épületek, az utcák, az emberek arca mind elmosódott, életlen, mint egy ábránd. Az ablakok függönyei le voltak húzva, és néha egy légkondicionáló árnyéka tűnt fel a háttérben. Az utcák felett mintha valami hőmérséklet-fénytörés lengedezett volna, és a föld elpárolgott volna a hőség hatására. A mutató 7:55 volt.
Slavik Belov, tizenhat éves, késésben volt. Nem először, és nem is tizedik alkalommal. Tudta, hogy ha Viktor Alexejevitcs tanára meglátja, hogy az óra már elkezdődött, fel fogja hívni az anyját, hogy jelentsen minden egyes hiányzást. De most nem érdekelték a következmények. Futott. A táskája csapkodott a hátán, a pólója izzadtan tapadt a bőréhez, a cipői csúszkáltak az izzó aszfalton.
Egy saroknál fordult, elhaladt egy régi, elhagyatott szupermarket mellett – szürke, málló falakkal, mintha az idő elfelejtette volna. És hirtelen megállt. Nem a fáradtságtól, és nem azért, hogy valakit meglátott. Valami belülről, egy gyenge, de erőteljes jelzés megállította.
Egy gyerek sírása.
Gyenge, szaggatott, szinte fojtott: nem is annyira egy hang, mint inkább egy fájdalom, ami kiszabadul. Slavik körülnézett. A szíve olyan erősen dobogott, hogy már szinte a fejében hallotta. A hőség égette a fülét, de ezt a hangot egyértelműen meghallotta. Mögötte, egy kiszáradt fa árnyékában ott parkolt egy autó: régi, fakó, a festéke mállott, az ablakok bepárásodtak. A sírás a kocsiból jött.
Slavik lassan közeledett. Minden egyes lépés egy örökkévalóságnak tűnt. Először nem látott semmit – majd megpillantotta az elsötétített ablakokat. Végül, a kocsiban egy kis alakot látott: egy gyermeket. Egy kislányt, körülbelül egy éveset, talán egy kicsivel több. Az arca lángolt a hőségtől, a szemei félig lehunyva, az ajkai kicserepesedtek a szomjúságtól.
– Istenem… – mormolta, miközben egy borzongás futott végig a gerincén.
Megpróbálta kinyitni az ajtót: zárva volt. Átment a másik oldalra: ugyanaz. Semmi sem változott.
– Hé! Van ott valaki?! Segítség! – kiáltotta, de csak a forró csend válaszolt.
Sehol senki. Csak a tűző nap és az úttest szélén heverő kavicsok. A fejében zakatoltak a gondolatok: „Nem a te dolgod”, „A rendőrségnek kéne kezelnie”, „Bajba keveredhetsz”. De a tekintete visszajátszott a kislányra. Az ő kis feje tehetetlenül ingott.
Slavik felkapott egy követ. Rálépett a kocsira, felemelte a kezét, és nagyot ütött az üvegre. Egy hangos recsegés hallatszott, mintha a világ összetört volna. Az üveg szétrepedt, mint jég. A forró levegő kiszabadult a kocsiból, mintha egy kemencéből szabadult volna. Az ujjai beestek az üvegen, de a biztonsági öv megakadt. Szitkozódott, majd – pattanás – sikerült kibontania. Kihúzta a kislányt, a karjaiba vette, hogy megvédje a napfénytől, és súgta neki:
– Itt vagyok. Minden rendben. Biztonságban vagy.
Nem veszített egy percet sem. Segítségkérés nélkül rohant tovább. A klinika három háztömbnyire volt – de számára ez egy életen át tartó utazásnak tűnt. Az izzadság elhomályosította a látását, a lábai elgyengültek, a karjai remegtek a törékeny baba súlya alatt. De nem állt meg.
A járókelők megfordultak, néhányan megszólították, mások kérdezték, mi történik. De ő nem hallott semmit. Már nem érezte a pólóját, ami teljesen átnedvesedett. A kislány nem mozdult a karjaiban.
Nem tudta a nevét. Nem tudta, kik a szülei, honnan jött és miért volt egyedül. De abban a pillanatban olyan felelősséget érzett iránta, mintha az egész világot tartaná a karjaiban.
A klinika ajtajai előtt az ajtó szétnyílt, és az orvosi rendelő szellője egy hűvös fuvallatot hozott. A fény erős volt, az orvosi szagokat érezni lehetett – mintha minden egy hosszú szomjúság után egy friss víz kortyot hozott volna.
– SEGÍTSÉG! – kiáltotta, és az összes tekintet őrá szegeződött.
Egy nővér, magas, szemüveges, szigorú arccal, de aggódó szemekkel, elsietett hozzá.
– A gyerek… az autóban… a hőség… ő… – hangja elcsuklott, a szavak összekeveredtek.
Óvatosan kivették a kislányt a karjaiból, és elvitték. Az intenzív osztály ajtaja záródott mögötte.
Ott maradt egyedül. Reszkető kezekkel, a félelem szorításával a gyomrában. A fejében csengtek a fehér zajok. Lassú mozdulattal leült egy padra, és akkor érezte meg először: bár nem találta volna meg, késlekedett volna… túl késő lett volna. Az agyában csendben végigfutott a szorongás és a bűntudat.
Pár perc múlva egy orvosnő lépett ki a folyosóról. Alacsony, ősz hajú, egy szoros kontyban, az arca megfáradt. Megállt előtte.
– Te hoztad a kislányt?
Slavik lassan bólintott, mintha attól félt volna, hogy bármi elrontja ezt a pillanatot.
– Ő életben van?
Az orvos hosszan nézte, majd leült mellé.
– Időben voltál. Még egy kicsit, és… – nem fejezte be a mondatot, de Slavik megértette.
– Hogy vagy? – kérdezte finomabban.
Csendben maradt. És hirtelen úgy érezte, hogy minden összenyomódik, forrósodik, majd egyszerre kitör belőle. Az arcához kapta a kezét és sírt, hangosan, keservesen, mint egy gyermek, mindent elengedve.
Fél órával később egy férfi lépett be a rendelőbe. Körülbelül harminc, mélyen fáradt, de kedves tekintettel.
– Romanov őrmester vagyok, – mondta. – Beszélhetek veled?
Slavik bólintott. Minden, ami eltört, már eltört. Most készen állt mindenre.
Elindultak. Slavik egy padra zuhant, Romanov mellette ült.
– Meséld el mindent, sorjában.
Elmondta: a perzselő hőt, a sírást az autóban, a követ a kezében, a futást a kislánnyal a karjaiban. Elmondta, hogyan lett egy pillanatra felnőtt, mintha már nem lenne visszaút.
– Senki nem volt körülötted? – kérdezte az őrmester.
– Senki. Csak ő.
Slavik mutatta a helyet, ahol az autó állt. Az őrmester bólintott és jegyzetelt.
– Jól cselekedtél, Slava. Kevesen mertek volna. De te egy életet mentettél. Ez nagyon fontos.
Slavik ismét bólintott, de a hála nem melegítette fel. Csak egy ürességet érzett.
Később egy autó parkolt le a klinika előtt. Egy férfi és egy nő szálltak ki: fáradt arcok, vörös szemek, mechanikus mozdulatok. A nő reszketett. A férfi előre ment, mintha ő akarta volna megvédeni őt.
Bementek a rendelőbe, és egyből meglátták Slavikot. Odamentek.
– Te vagy az? … Te találtad meg a lányunkat? – a nő térdre rogyott előtte. – Istenem… Istenem…
Slavik hátrálni akart. Nem tudta, mit mondjon, hogyan nézzen rájuk.
– Azt hittem, elrabolták… – mormolta a férfi. – Sietnünk kellett… nem akartuk…
Slavik ránézett.
– Majdnem meghalt… – mondta halkan.
Az orvosnő odalépett, kezét a vállára tette:
– Ezt örökre magukkal fogják hordozni. De most ennek a kislánynak van esélye. Köszönhetően neked.
Pár nap múlva üzenet érkezett. Az orvosnő arra kérte Slavikot, hogy látogassa meg a klinikán, hogy lássa, hogy van Lera. Elfogadta, bár nem igazán tudta miért.
Lera ott feküdt a szobájában, egy aranyos kis rugdalózóban, és egy játékot tartott a kezében. Az arcán ismét ott volt a pír, a légzése egyenletes. Aludt. Slavik odaült mellé.
– Lera a neve, – mondta az orvos.
– Szép név.
– Ő életben van. Köszönhetően neked.
Slavik bólintott. Nem tudott mit mondani. De abban a pillanatban valami kezdett melegedni a mellkasában – mint egy első napsugár egy hosszú éjszaka után, mint egy halovány remény, ami felébred.
– Ha akarod, jöhetsz még néha megnézni őt. Mindig örömmel fogadunk.