Egy szobát béreltem egy idős hölgytől, akit Wilkind asszonynak hívtak. A hirdetés szerint csendes és olcsó bérletet kínált – pontosan azt, amire szükségem volt abban az időszakban, amikor az életem kaotikusnak és kimerítőnek tűnt. A bátyám, Tommy, a nagynénénknél lakott, míg én az egyetemi tanulmányaim és a munkám között próbáltam valahogy boldogulni. Amikor megláttam ezt az ajánlatot, úgy éreztem, hogy végre egy kis megnyugvást találhatok. A ház első látásra idilli volt: antik bútorokkal, virágos tapétákkal és levendulaillat lengte be – tökéletesnek tűnt.
Amikor találkoztam Wilkind asszonnyal, kedves és figyelmes nőként mutatkozott be. Gondoskodó mosolya és az érdeklődése, amit az életem iránt tanúsított, azonnal megnyugtatott. Elmeséltem neki, hogy a szüleink már nem élnek, és hogy Tommy most a nagynénk gondoskodása alatt áll. Figyelmesen hallgatott, kérdéseket tett fel, mintha valóban törődne velem. De volt valami a pillantásában, ami óvatosságra intett. Nem tudtam volna megmondani, miért, de kényelmetlen érzés kerített hatalmába.
Beköltözésem után eleinte minden rendben volt. A ház hangulata szinte mesébe illő volt – a szobám meghitt, a bútorok régiesek, és az egész hely otthonos hangulatot árasztott. De ahogy teltek a napok, egyre inkább úgy éreztem, mintha valami láthatatlan súly nehezedne rám. Mintha mindig figyelnének. Eleinte próbáltam nem törődni ezzel, hiszen úgy gondoltam, talán csak a stressz miatt érzem így.
Egy reggel a konyhába mentem, hogy reggelit készítsek, és egy papírlapra lettem figyelmes a hűtőn. „A ház szabályai” – állt a címsorban. Először azt hittem, ártatlan házirendről van szó, de ahogy tovább olvastam, egyre furcsábbá vált a helyzet. Tilos volt kulcsot tartanom, még a saját szobám ajtaját is nyitva kellett hagynom. A fürdőszobát csak előzetes kérésre használhattam, és a kulcsot azonnal vissza kellett adnom. Nem főzhettem engedély nélkül, és a telefonálást napi harminc percre korlátozták. A legmegdöbbentőbb szabály azonban az volt, hogy Wilkind asszony bármikor beléphetett a szobámba. Semmi sem maradhatott magánügy.
A gyomrom összeszorult. Próbáltam magamat meggyőzni, hogy talán ezek csak túlzott elővigyázatosság miatt vannak, de valahogy éreztem, hogy valami sokkal nyugtalanítóbb rejlik a háttérben. Amikor rákérdeztem, miért vannak ilyen szigorú szabályok, barátságosan mosolygott, és azt mondta: „A rend fenntartása érdekében, drágám. Hozzá fogsz szokni.” A hangja kedves volt, de a tekintetében hidegséget láttam, ami egyszerűen nem hagyott nyugodni.
Egyik reggel úgy döntöttem, tesztelem a szabályokat. Csendben bezártam a szobám ajtaját, és vártam. Nem telt el sok idő, mire a ház légköre megváltozott. Hallottam a lépteit az előszobában, mintha szándékosan próbálna a közelemben járkálni. Rájöttem, hogy itt nem maradhatok tovább. Gyorsan összepakoltam néhány dolgot, de alighogy elértem az ajtót, Wilkind asszony már ott állt előttem. Nyugodt hangon, de fenyegető tekintettel azt mondta: „Ha elmész, emlékezz arra, hogy bizonyos dolgokat mindig meg kell beszélni.”
Ez a mondat úgy hangzott, mint egy figyelmeztetés. Az utcára léptem, de éreztem, hogy valami nincs rendben. Az egész helyzet nyomasztó volt, és nem tudtam, hová menjek. Egy közeli parkban ültem le, próbálva megnyugodni, amikor egy férfi, Ethan, megszólított. Kávét és süteményt ajánlott, én pedig, bár bizonytalan voltam, elfogadtam.
Ethan türelmesen végighallgatta a történetemet, és azt mondta, hogy Wilkind asszony viselkedése több mint gyanús. Úgy vélte, hogy a nőnek talán sötétebb szándékai is lehettek, mint amit én eddig feltételeztem. Felajánlotta, hogy segít költözni, és bár eleinte haboztam, végül elfogadtam az ajánlatát.
Ethan támogatásával új életet kezdtem. Találtam egy kávézói állást és egy kis lakást, ahol végre szabadnak érezhettem magam. Mégis, időnként éjszakánként úgy éreztem, mintha valaki figyelne. A múlt árnyai még sokáig kísértettek, és bár elhagytam Wilkind asszony házát, a nyomasztó érzés valahogy velem maradt.