Béla sosem sietett még úgy haza, mint most. És nem is csoda! Az utóbbi napokban valami egészen különleges dolog történt otthon. Tegnap Lili, a felesége, váratlanul… megfőzte a gulyáslevest. Mi ebben a furcsa? A feleség főz – ez nem különös. De náluk ez nem mindennapi dolog.
Másfél éven át Lili mintha már nem is lett volna önmaga. A tragédia után, amely elragadta tőlük egyetlen lányukat, úgy tűnt, mintha ő is elveszett volna. Katalin egy gyalogos-átkelőhelyen halt meg, mindössze 17 évesen. Éppen csak elkezdte volna élni az életét, bejutott az egyetemre, okos és gyönyörű lány volt… Aztán jött a kocsi. És a semmi. Több gyermekük nem lett. Hiába próbálkoztak, jártak orvoshoz, de eredménytelenül. Végül beletörődtek. Hiszékelyek voltak, hogy egy lányuk volt, és hogy majd a későbbi unokák elhozzák a boldogságot.
Katalin halála olyan mélyen összetörte Lilit, hogy nem látott semmit többé: sem Bélát, sem a fényt, sem önmagát. Napokig feküdt mozdulatlanul. Nem evett, nem beszélt, nem mosakodott. Elhagyta a munkáját, mert már a kollégák mosolygása is fájdalmat okozott neki. A fekete kendő, amit mindig viselt, olyanná vált, mint a csend otthonukban – súlyos és tompa.
Béla próbált beszélgetni vele, győzködte, könyörgött, hogy jöjjön ki a sötétségből. Aztán belefáradt, és inkább a kanapén kezdett aludni. Lili édesanyja, aki ősz hajúan, fáradtan próbált segíteni, így szólt: „Még fiatal vagy, csak 36, ő meg 40. Az életetek még előttetek van, te pedig magadat temeted.”
De mindez hiábavaló volt. Lili mintha valami vagy valaki megjelenésére várt volna.
Aztán, mintha a világ kezdett volna egy kicsit fényt kapni, Lili egy reggel épp az ablakot mosta. Könnyekkel az arcán, de a szemében már egy kis fény csillogott. És elmondta:
– Sült krumplit készítettem gombával. Gyere, moss kezet, vacsorázunk.
Béla megállt. Nem hitt a fülének. Valami valóban megváltozott.
Először csak óvatosan, de Lili elkezdett kimozdulni. Látogatni ment a rokonokhoz, mosolygott – ritkán, de élettel telve. Az unokaöccse esküvőjén levette a gyászruhát, levágatta a haját, kisminkelte magát, vett egy új ruhát. Elmentek egy gyógyfürdőbe. A napfény, a tenger hullámainak hangja, a meleg esték mind-mind újjáélesztették őket. Itt töltötték el második mézesheteiket, ugyanúgy, mint fiatalon: zavarban, mégis boldogan. Nevettek, csókolóztak… És ott álmodta meg Lili először Katalint. A lány boldogan, sugárzó arccal állt előttük.
– Anyu, hamarosan újra együtt leszünk. Csak várj még egy kicsit…
Amikor Lili felébredt, már tudta, hogy el kell mennie. De nem félt. A férjének nem szólt – minek terhelte volna?
Hazatérve ismét felhívták dolgozni – a munkatársa nyugdíjba ment. Néhány hónap múlva vizsgálat volt a munkahelyen. Lili gyengének érezte magát, de hallgatott.
Az ultrahang során a fiatal orvos váratlanul mosolygott.
– Gratulálok! Kislányuk lesz!
Lili azt hitte, félrehallotta.
– Az én szívem?
– Az öné is. De hallja a kislánya szívverését! – mondta az orvos, miközben Bélát is odahívta. – Apuka, ismerje meg a lányát!
Összeölelkeztek, és mindketten könnyekben törtek ki.
A terhesség csodálatosan könnyed volt. Lili szinte szárnyalt. A kislány időben megszületett. Az első pillanattól kezdve Lili tudta: Katalin mása. Szerette volna ugyanúgy hívni, de a rokonok lebeszélték: „A névvel a sors is átjöhet…”
Boglárkának nevezték el – „Istentől adott”.
Most, hogy Boglárka már öt éves, egyre inkább Katalinra emlékeztet – nemcsak az arcával, de a természetével is. Ugyanaz a mosoly, ugyanazok a kedvenc babák, dalok és táncok. Ugyanaz a csend és fény a szemében.
Lili és Béla pedig mintha újraéledtek volna. Élnek, nevetnek, lélegeznek. Az otthonuk ismét tele van boldogsággal, és gyermeknevetés tölti be a házat. A szívükben háromszoros hála és szeretet.
Az élet visszatért. És maradt.