Szeretném megosztani veletek egy történetet, ami velem és a férjemmel történt az idei nyaralásunk alatt. Ez az eset újra megerősítette bennem a mondást: „Ne áss gödröt másnak, mert te magad eshetsz bele.” Különösen igaz ez, ha csendben figyel egy nő…
Képzeljétek el, hogy Mykolával hosszú, hét év után először láthattuk újra a tengerpartot. Minden évben közbejött valami akadály: a gyerekek betegsége, a kerti munkából adódó fáradtság vagy éppen a férjem ismét visszatérő magas vérnyomása. Én, még az indulás előtti napokban, szinte összetörve az ásással, csak azt kívántam: „Uram, hadd érjük el legalább egyszer a tengert!” Akinek van kertje, biztos érti ezt a küzdelmet. A gyermekünk azonban, a házassági évfordulónkra egy különleges ajándékkal lepett meg minket: egy törökországi szállodai pihenéssel.
A boldogságunk határtalan volt! Tengerre néző szoba, a naplementék színei, meleg tea a balkonnál, és egy könyv a kezünkben – számunkra így jelent tökéletességet a nyaralás. Évek fáradalmai után, apró örömök is elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy úgy érezzük magunkat, mint a paradicsomban.
Ám a béke sohasem tart sokáig. A nyugalmunkat a szomszéd szoba lakói zavarták meg.
Fiatal pár voltak: a férfi tele tetoválással és izmos testtel, míg a nő vékony, telt ajkakkal és folyamatosan a telefonját nyomkodta. Már az első nap látszott, hogy nem számíthatunk nyugodt pihenésre. Hosszú órákat töltöttek a balkonon fényképezkedéssel, miközben a zene olyan hangosan szólt, hogy az üvegek is remegtek. A mély basszusokkal tarkított ritmusokat inkább lehett volna kalapáccsal való zúgásnak nevezni – nekem pedig csak az fűlgyertya hiányzott, hogy elviselhetőbbé váljon a zaj.
- Próbáltam elnéző lenni: „Fiatalok, mit várjunk tőlük?”
- De az arroganciájuk napról napra nőtt.
- Nyíltan gúnyoltak minket a balkonról.
„Ó, itt vannak megint a öreg teaivók!” – csengett a nő hangja.
„Nézd a kis öreget az újsággal! Ki olvas még napilapot a 21. században?” – nevetett a férfi.
Ez azonban még nem volt elég. A vendéglőben is mint egy bosszantó árnyék, követtek minket. Mykolával csendben ültünk egy sarokban, főtt csirkével és zöldségekkel az asztalon, élvezve a beszélgetést. Ők viszont zajosan falatoztak, bőségesen pakolva sült ételeket és majonézt a tányérokra.
„Stas’, nézd csak! Főtt csirke, mint a kórházban!” – ujjongott a nő nevetve.
A férfi az asztalon dobbantott ujjával:
„Ez az igazi százévesek diétája! Így még a gyerekeket is meg tudjuk majd bosszantani!”
A férjem keze remegett a dühtől, miközben a villát szorongatta.
„Galia, elég! Megyek és szólok nekik!” – mondta.
„Ne, Mykola! Nincs értelme. Az idegeink sokkal értékesebbek. Hagyd, hogy bennragadjanak a durvaságukban.” – próbáltam megnyugtatni.
Azt hittem, bölcs döntést hoztam, de nem sejtettem, hogy a helyzet tovább romlik.
Egy este, miközben hibiszkusz virágot fényképeztem mobilommal, ismét hallottam a kuncogásukat:
„Stas’, nézd csak! A nagymama épp halott természetet fotóz! Biztos posztolja majd: „Szép napot mindenkinek!”
Felém remegett a kezem nem az idő miatt, hanem a harag miatt. Nem a fotó miatt csúfoltak, hanem az életem, a kerti munkákért megdolgozott örömeim, a tartósítások és az ápolás éjszakái miatt, amiket beteg férjem gondozásával töltöttem.
Abban a pillanatban a türelmes Galia eltűnt. Egy másik énem lépett elő: éber, ravasz és harcra kész. Nem kiabáltam, nem méltóztattam alá vetni magam. Vártam.
És a szerencse mellém állt.
Aznap este a balkonon hallottam, hogy Stas’ telefonon beszél valakivel:
„Dimon’, át kell mászni a kerítésen a teniszpályák mellett, ott nincsenek kamerák. Bejutsz a szolgálati bejáraton. Ingyen van – kaja, ital – csak vigyázz, hogy ne kapjanak rajta!”
Megfagyott bennem a vér. Nem csak durvák voltak, hanem ügyeskedők is! Pár pillanat alatt világossá vált a terv: egyszerű, szabályos és alattomos.
Megvártam, míg elmennek, majd futottam a recepcióhoz. Félelemmaszkkal az arcomon szóltam a vezetőnek:
„Elnézést, láttam idegent a kerítésen átmászni … megijedtem, hogy tolvaj lehet.”
Rögtön mozgásba lendült a gépezet: biztonságiak, menedzser, riasztás. Én pedig visszatértem a nyugalmamhoz a szobában, a tűzhelyre tettem a vizet, és Mikolának mondtam:
„Készítsd a csészét, kezdetét veszi az előadás.”
Nemsokára a biztonságiak egy kócos fiút cipelve érkeztek, hátizsákkal a vállán. Egyenesen a szomszédunk szobája felé vezették őt a menedzserrel együtt.
Kinéztünk a folyosóra, mint két néző a színházban. Erőteljes kopogással köszöntötték be Stas’-t, aki rövidnadrágban nyitotta ki az ajtót teljes magabiztossággal. Ám mikor megmutatták neki az illegális barátját, az arca elkomorodott.
„Csak tréfa volt, egy barát! Semmi komoly!” – hebegte.
A nő hisztérikusan kiabált, apja ügyész, és perelni fognak rágalmazásért.
A vezetőség határozottan lépett: idegeneket nem engedtek be a szállodába. Pont.
Fél órával később a zajos szomszédok bőröndökkel a kezükben, biztonsági kísérettel hagyták el az épületet.
Amikor elhaladtak a balkonunk alatt, a nő még utoljára sem hagyta szó nélkül:
„Öreg boszorkány, beárultál minket! Remélem, megfulladsz a teádban!”
Én megemeltem a csészét, nyugodtan kortyoltam, a porcelán csörgése pedig felért ezer tapsviharral.
Mykola a vállamra tette a kezét, mosolyogva suttogta:
„Galia, nemcsak a feleségem vagy, hanem a szoknyás Kutuzov marsall.”
És ott maradtunk – a csendben, a tea illatában – végre saját békénk uraiként.
„Néha a csendes megfigyelés és a bölcs türelem nagyobb erőt képvisel, mint az azonnali reakció.”
Önök szerint túlléptem a határokat, vagy ez volt a leghelyesebb tett ebben a helyzetben?
Fő tanulságok:
- A türelem és a megfigyelés néha az erő legnagyobb formái.
- Az udvariatlanságot nem érdemes hagyni elharapózni.
- A tisztelet iránti igény megóvja a belső békénket.
Ez a történet jól példázza, milyen fontos megőrizni a méltóságunkat és kiállni az igazunkért, még akkor is, ha a helyzet nehéznek tűnik. A nyaralásunk végül a béke és a méltóság győzelmét hozta számunkra, ami bármilyen kellemetlenségnél értékesebb.