Alice gyanakodni kezdett arra, hogy a fiú, aki rendszeresen összegyűjtötte az étterme maradékait, valami titkot rejteget. Ezért egy nap úgy döntött, hogy utánaered, és kideríti az igazságot. Amit viszont felfedezett, teljesen megdöbbentette.
„Ma szerencséd van, kölyök. Rengeteg maradékunk maradt, és mind hazaviheted!” – mondta Steve, az étterem főszakácsa, aki gyakran félretett Christophernek, a fiúnak, aki rendszeresen betért az étterembe ennivalóért.
„Tényleg? Ennyi étel? Ez még a barátaimnak is elég lesz!” – csillant fel Christopher szeme izgatottan.
„Igen, Chris” – válaszolta Steve mosolyogva. „Várj itt, mindjárt hozom a csomagokat.”
Christopher boldogan fogadta a csomagokat, köszönetet mondott, majd vidáman elindult.
Alice azonban nem tudott erről a különös szokásról egészen addig, míg egy este meg nem látta, hogy a fiú az étterem ajtaján távozik. Valami azt súgta neki, hogy többről van itt szó, mint amit a fiú elárul. „Ez a gyerek nem úgy néz ki, mint aki hajléktalan. Ki kell derítenem, mi történik vele” – gondolta magában.
Pár napig türelmesen várta, hogy Christopher ismét megjelenjen. Amikor végül újra belépett az étterembe, Alice úgy döntött, hogy megszólítja.
„Szia! Az ételcsomagokért jöttél?” – kérdezte mosolyogva.
„Igen” – válaszolta Christopher vidáman. „Szólhatnál a szakácsnak? Biztosan félretett nekem néhány csomagot.”
Alice kedvesen elmosolyodott. „Ma nincs szükség maradékokra, Chris. Friss ételt készítettem neked. Egyébként hogy hívnak teljes nevén?”
„Christopher vagyok, de szólíthatsz Chrisnek. És köszönöm szépen az ételt!” – mondta hálásan.
„Mondd csak, Chris, miért nem otthon eszel? Az édesanyád beteg?” – érdeklődött Alice óvatosan.
A fiú arckifejezése hirtelen megváltozott. „Igazából… árvaházban élek. Ott nem mindig van elég étel, ezért jövök ide. A szakács és a többiek mindig nagyon kedvesek hozzám.”
Alice érezte, hogy Christopher nem mond el mindent. Ezért másnap, amikor a fiú ismét megjelent, Alice úgy döntött, hogy követi. Amit látott, teljesen megdöbbentette.
Christopher nem az árvaházba ment vissza, hanem egy régi házhoz. Az ajtó elé helyezte a csomagokat, majd elszaladt. Kisvártatva egy idős nő nyitotta ki az ajtót, meglepetten nézett körül, majd bevitette az ételt. Alice azonnal meg akarta kérdezni a nőt, hogy ismeri-e a fiút, de egy sürgős hívás visszaszólította az étterembe.
Másnap Alice már nem várta, hogy újra találkozzon Christopherrel. „Chris, miért titkolod, hogy az ételt másnak viszed? Őszintén, ki az?” – kérdezte egyenesen.
A fiú lesütötte a szemét. „Sajnálom, hogy hazudtam. Az ételt a nagymamámnak viszem. Ő az egyetlen családom, de nem tudok vele élni, mert anyagilag nem képes eltartani engem.”
Alice meghatódott a fiú történetén. „És miért nem éltek együtt?” – kérdezte.
Christopher felsóhajtott. „A szüleim halála után a nagymamám nem kapott felügyeleti jogot, mert nem volt elég pénze. Az árvaházban helyeztek el, de minden nap eljövök, hogy segítsek neki. Ez az egyetlen mód, ahogyan gondoskodni tudok róla.”
Alice mélyen megérintette a fiú önzetlensége. Aznap este ellátogatott Christopher nagymamájához, Edith-hez, és mindent elmesélt neki. Edith szinte hitetlenkedve hallgatta.
„Christopher az én unokám?” – suttogta, könnyekkel a szemében. „Milyen jó gyerek… De szörnyű, hogy nem tudok róla gondoskodni.”
„Ne aggódjon, asszonyom. Meg fogom találni a módját, hogy segítsünk önökön” – ígérte Alice.
Alice másnap az árvaházba ment, és kérvényezte, hogy Christopher a nagymamájához költözhessen. Szerencsére a folyamat gyorsan lezajlott, és a fiú visszatérhetett Edith-hez.
„Nem tudom, hogyan hálálhatnám meg, amit tett” – mondta Edith hálásan Alice-nek. „Olyan, mintha egy angyal szállt volna az életünkbe.”
„Nincs szükség hálára” – válaszolta Alice könnyes szemmel. „Önöknek köszönhetően én is egy családot nyertem. És szeretnék segíteni, hogy Chris minden álma valóra váljon.”
Alice felajánlotta, hogy gondoskodik Christopher taníttatásáról, és Edith minden szükségletét támogatni fogja. Edith boldogan fogadta a segítséget, és attól a naptól fogva Alice valódi családtaggá vált számukra.
A történet tanulsága: Az igazi hősök nem mindig viselnek köpenyt. Néha elég egy kedves gesztus, hogy valaki életét megváltoztassuk. Legyünk kedvesek és segítőkészek másokkal, hiszen soha nem tudhatjuk, kinek milyen küzdelmet kell megvívnia.