Egy negyedszázad alatt felépített élet vesztének fájdalma
A mai történetem keserűségében az üröm és az élet leckéje is egyben. Egyetlen estére hullott szét az, amit két és fél évtizeden át hoztunk létre – és megtudjuk, hogyan érhet véget még a legnagyobb türelem is egyszerű emberek életében.
Ebben az évben a férjemmel, Andrijjal, az ezüstlakodalmunkat ünnepeltük volna – 25 év közös élet! Gondoljon csak bele: egy egész életút szimbóluma.
Méltóképpen akartuk megünnepelni ezt az alkalmat, ezért egy törökországi, exkluzív ötcsillagos szállodába utaztunk. Már régóta dédelgettem ezt az álmot; minden forintot megtakarítottam, hogy valóra váltsam.
Képzeltem magunkat a naplementében a tengerparton sétálva, egymás kezét fogva, mint fiatalon; gyertyafényes vacsorát terveztem… Ezek a romantikus pillanatok annyira hiányoznak a mindennapokból, ahol a ház körüli teendők és az unokák ellátása kimeríti az energiáinkat.
Ám, ahogy mondani szokták, mi tervezünk, a középkor válsága pedig másképp intéz mindent. Andrij betöltötte az 50-et – és mintha kicserélték volna.
Ő, aki hajdan szelíd volt, most szürke hajjal és egy diavolos szikrával a szemében az első perctől figyelmetlenül viselkedett, és egy fiatal animátornő után kapkodott.
Egy tipikus, 30 év körüli, vékony lány volt, fakó szőke hajjal, pillaszempillákkal, melyekkel úgy rebegtette a szemeit, mint egy pillangó, rövid farmerben és topban, alig takarva azt, amit az emberek általában rejtegetnek.
“Az első napokban mennyi mindent kellett elviselnem…”
Eleinte próbáltam nem észrevenni. Magamban mondogattam: „Talán csak fiatalabbnak érzi magát újra, egy adrenalinlöketre vágyik – hadd élje ki magát.” Mihaszna remény volt.
Ő azonban folyamatosan az egész szállodában utána loholt, akár egy szerelmes kiskutya, szinte nyálcsorgatva.
Reggelire szinte nem vett rólam tudomást, annyira lekötötte, hogy a nagyteremben messziről integetett neki. A medence szélén felugrott, hogy segítsen kinyitni az ernyőt, udvarias gesztusként álcázva, miközben én a forró napon egyedül maradtam.
Megkértem: „Andrij, kérlek, hozz vizet!” – de nem hallott meg, máris nála volt két koktéllal. Elképzelheti: neki egy csinos, eperrel díszített italt, nekem pedig egy sima pohár vizet kapni alig tudtam.
Este eltűnt a diszkóban, hajnalban ólomlábakkal tért vissza, idegen illatokkal és alkohol szaggal, majd szó nélkül eldőlt az ágyon.
Én meg ott ültem távol tőle, és ostobán azt mondogattam magamnak: „Vera, légy ésszerű. Csak egy nyaralás, majd megjavul.” Reméltem, hogy hamar megunja az ügyetlen figyelmet, és eszébe jut, miért jöttünk, hogy méltón ünnepeljük meg az évfordulónkat. Milyen naiv voltam!
A terv: romantikus vacsora
Öltözékem: a legszebb selyemruha
Hajam, sminkem és az ünnepi illat
Ő viszont: izzadt és elhanyagolt
Az évfordulónk estéjét sosem felejtem el. Egész nap izgatottan vártam, minden tökéletes akart lenni. Felvettem a külön erre az alkalomra vásárolt selyemruhám.
Rendet raktam a hajamban, sminkeltem, magamra fújtam a méregdrága francia parfümöt, amit mindig különleges alkalmakra tartogattam. Olyan voltam, mint egy menyasszony, aki a vőlegényét várja.
Ő azonban öt perccel vacsora előtt érkezett, izzadva, és az ajtóból kiáltotta: „Gyorsan, siessünk, késésben vagyunk az esti műsorról! Ma Katjusá vezeti, valami nagyszerűt ígér.” Mit szólsz hozzá? Egy szó sem az évfordulóról, egyetlen bók sem a ruhámért.
Kissé sírni kezdtem volna, de visszafogtam magam. A medence mellé mentünk, ő szinte futva előre, hogy a lehető legjobb helyet foglalja el a színpad közelében.
Közben én egy ragadós műanyag asztalnál ültem, savanykás bort ittam műanyag pohárból, és a színpadon, hangos zene kíséretében, 50 éves, már kissé részeg férjem nevetséges versenyben vett részt.
Szégyenemben beleolvadtam volna a földbe. Ő pedig úgy viselkedett, mintha az est legfényesebb humoristája lenne!
Az animátor persze támogatta őt, minden buta poénjára nevetett, bókolt neki. Félreértés ne essék, ez a műsor része volt. A közönség mégis halotti csendben volt, senki sem mosolygott. Csak pár kissé ittas férfi hahotázott a hülyeségein.
Égett az arcom a szégyentől.
“Andrij, te valódi bohóc vagy! Biztos vagyok benne, a feleséged büszke rád! Hol a kedves feleséged? Mutasd meg az egész Törökországnak!”
Amikor Katja a mikrofonhoz slattyogott, és ezt mondta, mindenki tapsolt az amfiteátrumban.
Andrij, akivel negyed évszázadot töltöttem együtt, a mikrofont átvéve… Egy különös, feszített csend lett. Az arca azon merengett, hogyan dob fel egy ütős poént, egy „wow” pillanatot, hogy a közönség őrjöngjön. Ám semmi okos nem jutott az eszébe. Végül ragyogó mosollyal ordította végig a szállodán nyilvánosan:
„Milyen feleség? Erről az öreg hölgyeményről beszéltek virágmintás ruhában?” – és lazán felém intett a kezével – „Csak a pénzért jöttem ide! Valakinek finanszíroznia kellett a fiatal lélek ünnepét!”
Abban a pillanatban megállt a világ. A zene, a nevetés, a hangok mind eltűntek körülöttem. Csak a méltóságteljes, könnyes arca és a rá szegeződő száz pár lélektelen tekintet maradt meg.
Valaki halkan kuncogott, más szánalomtól áthatva nézett rám, ami hidegebb volt egy pofonnál. Ezek a szemek fogva tartottak, és egyetlen gondolat zakatolt az agyamban: „Biztosan álmodom. Ez nem lehet az én Andrijom, akinek az életem ajándékoztam.”
Ebben a holtak csendjében rá kellett jönnöm valami fontosra: a tisztelet határait átlépte. Valami bennem eltört, fagyos és végleges. Ez volt az az utolsó csepp, amely megtörte a türelmem. Egy új szakasz kezdődött.
Nem hullajtottam könnyet. Üresség lett a bensőm, akár egy vihar után a sivár puszta. Csak hűvös csend. És az a Vera, aki mindig megbocsátott és hallgatott, meghalt. Csak az a nő maradt, akitől az életét elvették. Egyfajta filmjelenet köszöntött rám: ez az én időm cselekedni.
Csendben felegyenesedtem, és háttal a színpadnak elindultam a szobánk felé. Hallottam, hogyan dadog valamit mögöttem, ám azok már egy másik élet hangjai voltak.
Tükörbe néztem. Nem egy „öreg néni virágos ruhában” állt előttem, hanem egy frissen megtört asszony. A harag eltűnt, helyette hideg, számító terv született. Egyetlen helyes válasz maradt csak.
Az éjszaka egy szempillantás alatt eltelt sírás nélkül, pusztán tettekkel teli. Megnyitottam a laptopomat, ujjaim önkéntelenül tomboltak a billentyűzeten. Megvettem az első reggeli vonatjegyet, csak egy útra.
Kinyitottam a szekrényt. Ott volt a selyemruha, amiben vártam rá. Mellette a férjem ingei, amiket addig vasaltam. Egy pillanatra szíven ütött, de hamar elszállt. Elkezdtem pakolni – minden ruhadarab egy lépés volt az új én és új történet felé.
Hajnalkor, amikor Andrij kimerülten aludt, lementem a recepción, ahol ugyanaz a kedves török úriember fogadott. Mosolyogtam, ahogy csak tudtam.
„Jó reggelt! – mondtam – Szeretném megerősíteni a romantikus vacsora foglalásunkat ma estére Andrij nevére…”
Ő bólintott, gépelt, majd így szólt:
„Igen, hölgyem. Megerősítve. Királyi romantikus csomag: gyertyafényes vacsora a mólón, rózsaszirommal, pezsgővel és egzotikus gyümölcskosárral.”
Megnézett, majd alig észrevehetően, emberséggel kérdezte:
„Törölni kívánja?”
„Dehogy! – feleltem meglepődve – Egyáltalán nem. A férjem alig várja. Megérdemli.”
Letettem az asztalra a kulcsot:
„Tudja, ma én indulok el, ő marad itt. Szeretném, ha a számla az ő nevére kerülne, hiszen ő a főünnepelt.”
A menedzser bólintott:
„Természetesen, a számla Petrov úr nevére készül. Jó utat kívánok, hölgyem, mindig szívesen látjuk.”
Ez pontosan az a kép volt, amit az ezüstlakodalmunkra elképzeltem. Egy bólintással elvettem a művészeti animátorok névjegykártyáját. A legfontosabb pillanat még hátra volt.
Ameddig a medence mellett várakoztam, Andrij szétcsúszott megjelenéssel, piros szemekkel és bűnbánó arccal érkezett. Amint meglátott, rohant felém.
„Vera, bocsáss meg! Ostoba vagyok! Túljutottam, nem akartam megbántani… Csak vicceltem.”
Megállítottam a bocsánatkérést egy mosollyal – olyannal, amit csak az kap, aki súlyos ítéletet hoz.
„Andrij, minden rendben. Nincs szükség bocsánatra. Mindent értettem, és még egy ajándékot is hoztam az évfordulónkra.”
Kinyújtottam neki a blokkot és a névjegykártyát. Ő értetlenül nézte.
„Ez meg mi?”
„Számodra, drágám. Így nem kell választanod köztem és a fiatal lelked között. Vacsora, rózsák, pezsgő… Hívd el Katját. Biztosan értékelni fogja. Szerettél jótékonykodni? Most segítettem.”
Az arca mozgolódott, mint egy film képkockái: döbbenetből félelembe. Nézett rám, majd a papírokra úgy tekintett, mint gyomra a rovarirtó sprayt.
Halkan motyogta: „Vera, nem érted… Ez csak tréfa volt, beszéljünk meg mindent…” és kinyújtotta a kezét, de én eltávolodtam.
„Andrij, két óra múlva indul a járatom. A taxi vár. Élvezd az estét. Ne keress.”
„Az ingyeidet egy hét múlva veheted csak át. Viszlát, édes jótékonykodóm.”
Elfordultam és nem néztem vissza. Minden lépés határozott és felszabadult volt. Hosszú évek után először nem éreztem fájdalmat, csak megkönnyebbülést. 25 évnyi terhet vettem le a vállamról.
Főbb tanulságok:
Egy hosszú házasság végének fájdalma és az önbecsülés fontossága
Az intimitás és tisztelet hiánya milyen romboló lehet
A bátorság, hogy új életet kezdjünk, még fájdalmas helyzetekben is
Így értek véget az ezüstlakodalmam történései. Amikor az repülőtér felé tartottam, nem sírtam – csupán egy mély üresség töltött el, amely ma is visszaköszön beszámolómban.
Kérem, őszintén válaszoljanak: jól döntöttem? Vagy normális, hogy 50 év felett sokan elveszítik a józan eszüket?