Az őszi szél kergette a lehullott leveleket az ösvényeken, varázslatos kis örvényeket alkotva. Viktória az ablaknál állt, elgondolkodva bámulva elhanyagolt kertjét. Az elmúlt években igazi dzsungellé változott, bokrokkal és magas fűvel—valami a vad erdő és az elhagyatott telek között.
„Tennünk kell valamit,” suttogta, inkább magának, mint bárki másnak.
Bekapcsolta a laptopját, és megnyitotta az e-mailjeit. A szeme egy üzenetre esett, Elena Szergejevna, egy régi üzleti ismerősének levele volt. Elena lelkesen beszélt egy fiatal kertészről: „Kirill egyszerűen mestere a szakmájának. Pár hónap alatt teljesen átalakította a kertemet, visszaállítva annak régi szépségét.”
Viktória habozott. A kert valóban komoly figyelmet igényelt. Három éve vette meg ezt a villát, amikor úgy döntött, új életet kezd. De a kert rendbetétele mindig is egy elhalasztott feladat maradt.
Gondolatai akaratlanul is egy régi fényképre terelődtek, amely még mindig ott állt a polcon. A képen Viktória és Alexej fiatalok és boldogok voltak, frissen tértek vissza a nászútjukról. Összerezdült, és fejjel lefelé fordította a képet. „Elég a múltban élni,” mondta magának határozottan.
Már tizenöt év telt el azóta, hogy Alexej elv disappeared az életéből—magyarázat nélkül, előzetes figyelmeztetés nélkül. Viktória még mindig emlékezett minden részletre annak a reggelinek. Alexej korán ébredt, mint mindig, megcsókolta a homlokát, és azt mondta: „Ma késni fogok, ne várj meg vacsorára.”
Ezek voltak az utolsó szavai. Többet sosem látta. Eleinte teljesen elveszett volt, minden lehetséges barátot és ismerőst felhívott, de senki sem tudott semmit. Mintha Alexej egyszerűen eltűnt volna a föld színéről. Nem volt nyoma, nem volt semmilyen nyom, hogy hová tűnhetett. Olyan volt, mintha sosem létezett volna az életében.
Később válókeresetet kapott. Ügyvéd útján intézte, még személyesen sem találkozott vele. Csak sokkal később kezdett rájönni, mennyire keveset tudott valójában a férjéről. Ő hirtelen jött az életébe, gyönyörűen udvarolt, figyelmes és gondoskodó volt. De ritkán beszélt a múltjáról, gyakran elkerülte a témát viccelődésekkel. Ő pedig—elvarázsolva az érzéseitől—nem vette észre a figyelmeztető jeleket.
Egy telefonhívás térítette vissza a valóságba. Elena Szergejevna volt, aki emlékeztette őt a fiatal kertészre. „Igen, jöjjön holnap tíz órára,” válaszolta Viktória egy rövid szünet után.
Másnap reggel a dolgozószobájában várta a látogatóját. Pontban tíz órakor csörgött a kapucsengő.
Egy fiatal férfi állt az ajtóban—magas, jól megtermett, magabiztos tartással és nyugodt, de éles tekintettel.
„Helló, a nevem Kirill. Elena Szergejevna említette, hogy kertészt keres?” mondta egy enyhe bólintással.
Viktória körbevezette őt a területen, megmutatva a munka mértékét. Kirill nyugodtan járt körbe, alaposan megvizsgálva minden zugot, jegyzeteket készítve egy kis füzetbe, és specifikus, szakmai kérdéseket tett fel.
„Itt valóban sok a tennivaló, de semmi sem lehetetlen. Két-három hónap alatt tökéletes állapotba hozhatjuk,” fejezte be a séta után.
Magabiztossága ragadós volt, és Viktória azonnal érezte, hogy jól döntött. Megállapodtak a részletekben, és Kirill már másnap elkezdte a munkát.
Gyakran figyelte őt az irodája ablakából. Valami megnyugtató volt abban, ahogyan dolgozott: minden mozdulat pontos volt, nem kapkodott, nem csinált zűrzavart. Olyan volt, mintha érezné a természetet, és pontosan tudná, hogyan dolgozzon vele.
Lassan-lassan a kert átalakult. A gaz eltűnt, rendezett ösvények bukkantak fel, és a rendezetlen bokrok helyett most szépen kialakított virágágyások jelentek meg. Kirill reggeltől estig dolgozott, csak rövid ebédszünetet tartott. Idővel Viktória hozzászokott állandó jelenlétéhez. Néha beszélgettek—növényekről, időjárásról, irodalomról. Kirill nemcsak kiváló szakember volt, hanem érdekes beszélgetőtárs is.
Ennek ellenére valami mégis nyugtalanságot keltett benne…