Különös találkozás egy mentett kiskutyával
– Altassuk el? – kérdeztem.
– Igen, – válaszolta az állattartó, – nincs rá szükségem.
A kölyökkutya éles fogacskáival a köntösömhöz kapott. A fénylő csillogó szemeiben nem mutatkozott aggodalom jele. Nem rettentette meg sem a rendelő furcsa illata, sem a fehér köpenyt viselő ismeretlen ember, sem az a gazda, aki a legradikálisabb módon kívánt tőle megválni.
– Pedig nincs semmi baja, sem egészségileg, sem viselkedésében, – próbáltam meggyőzni a nőt.
– És mégis? Nincs rá szükségem!
Valójában a kutyának volt egy hatalmas problémája. Nem volt pedig semmilyen fajtatiszta, és esztétikailag sem volt vonzó. Fél éves korára az összes kölyök kissé esetlennek tűnik, mert veszítik el bájos kölyökformájukat, viszont még nem érték el felnőtt korukat. Ez a kis jószág egy piacon vásárolt griffonnak számított – egy apró, pisze orrú, szilárd szőrű és játékos természetű kutyának.
A fajtajegyek jelen voltak, de méretben már nagymértékben meghaladta a griffont, sőt a közepes schnauzerhez közelített. A hatalmas alsó állkapocs, amit harapásprobléma jellemzett, boxerhez hasonlította, míg a hatalmas fülei – az egyik álló, a másik lelógó – inkább németjuhászos benyomást keltettek. A kemény bundája pedig minden irányban kissé rendezetlenül állt.
Nem lenne meglepő, ha egy „legcsúnyább kutya” versenyen top öt közé kerülne.
Fajtatiszta kutya vásárlása piacon szinte soha nem ajánlott.
A kölyök megjelenése eltért az elvárásoktól.
Az egészségügyi problémák hiánya ellenére a gazda elutasító volt.
– Kis kutyát szerettem volna – panaszkodott a nő –, erre ez a csúnya jószág jutott nekem.
– A piacon ritkán találni fajtiszta állatot – jegyeztem meg komoran.
– Tudom, de hallotta mennyibe kerülnek a kennelben?
– Igen – válaszoltam elkeseredetten.
Elgondolkoztam a helyzeten, három megoldás kínálkozott. Az első nagyon csábító volt: meglocsolni a hölgyet fertőtlenítővel, hogy napokig tisztálkodjon. Ám az esetleges rendőrségi feljelentések és a rendelőnk kellemetlenségei visszatartottak. A második megoldás kevésbé drasztikus volt: hideg, tárgyilagos hangon közölni vele, hogy egészséges állatot nem altatunk el. Ez viszont hozhatta azt a következményt, hogy a nő másik rendelőt keres, vagy kidobja a kutyát az utcára – és január van, hideg idő.
A harmadik választás volt a legfárasztóbb. Mély lélegzetet vettem, majd felhívtam az egyik állatmenhelyet.
– Szia, Szergej – kezdtem –, találsz gazdit erre a fiúcskára? Hat hónapos, fiú kutya, egy bulldog és terrier keverékre hasonlít, külsejében kifejezetten szörnyű, ahogy én is vagyok éjszaka, de igazán jó természetű.
Küldtem egy képet, és megkérdeztem, nem tudja-e befogadni. A hely tele volt. Így aztán maradt nálam, de sürgettem, mert a rendelő vezetője nem nézte jószemmel a jelenlétét.
A nő döbbenten nézett rám. „Nem fogja csak úgy odaadni” – gondoltam. Meg kellett találni a megfelelő megközelítést.
– Semmiképpen sem altathatom el – mondtam határozottan, – de mivel ünnepek vannak, kétszeres áron számolok. A hullaszállításért, a hamvasztásért és a hűtőben tartásért szintén külön díjat kell fizetni, ami csak hétfőn fog megérkezni. Érted, karácsonyi időszak.
– Micsoda? Milyen abszurd dolog ez? – torzult el az asszony arca.
– Egyetértek: abszurd – válaszoltam. – De nem én döntöm az árakat. Viszont, ha meg szeretné tartani a pénzét, inkább írjon lemondó nyilatkozatot a kutyáról. Akkor én átadom a menhelynek, ahol új gazdit keresnek neki.
– Új gazdit? – kiáltott meglepődve. – Kinek kell egy ilyen csúnya eb?
– Lehet, hogy ritka fajta – mosolyodtam el – és te drágán eladhatod.
Magamban erősen emlékeztettem magam: „Nyugodj meg, ne locsold befecskendezővel a látogatót, ne dobd ki az ablakon, és kerüld a trágár szavakat. Én a szakember vagyok!”
– Piacon próbálkozhatsz az eladással – szóltam, – van-e érvényes oltása?
– Milyen oltás? – téblábolt az asszony, és nem értette, hogy a mentés nem azért történik, mert ez a kutya különleges, hanem mert emberséges vagyok.
– Oltás nélkül eladni nem egyszerű, és ha mégis megteszi, bírságra számíthat.
– Nem, köszönöm! – vett le a nyakörvet, a táskájába tette, majd a kutyát felém tolta.
– Vigye el ezt a csodát! Így is tönkre tette a bútoraimat. Mit kell aláírni?
Képet készítettem a kutyáról, és elküldtem Szergejnek, aki ígérte, hogy azonnal felteszi a weboldalukra. Etettem, majd a kennelbe zártam. Miután már nem voltak látogatók, leültem úgy, hogy jól lássam az ajtót, és elkezdtem dalolni. Van egy szokásom: a rossz hangulatot dalolással javítom fel. Két-három lírai dal a mély baritonommal, és az élet elviselhetőbbé válik. Ám a figyelmemet az ajtóra kellett fordítani, nehogy meglepetést okozzak a pácienseknek.
– Hű-hű, ködös reggel, hű-hű, ezüstös hajnal, – kezdtem énekelni.
– Vau – jött a válasz a kennelből.
– Te tudsz énekelni? – csodálkoztam. – Akkor legyen a neved: Csoda! Énekeljünk duettet!
Együtt énekeltük az „Ezüst reggel”-t, majd a „Fekete hollót”, végül a „Kifelé a mezőre lovammal” dalokat. Olyan jól harmonizáltunk, hogy észre sem vettem, amikor az ajtó kinyílt. Amikor tapsot hallottam, megijedtem.
– Brávó, brávó! – nevetve szólt egy idős, vékony férfi, aki titokban belépett. Ő volt a barátom, páciensünk és kezelő orvosom, Szergej Ivánovics, vagy ahogy mi hívtuk, Csuri.
– Csuri, majdnem megijesztettél!
– Te is engem! Melletted elhaladva hallom a vonyítást, azt hittem, teljesen kikészültél. Betoppantam, hogy megkérdezzem, nem kell-e profi segítség.
– Kell! Nagyon is! Fel tudnád venni ideiglenesen? A menhelyünk újra tele van.
– Azt hiszem, rosszul ajánlottam. Tudod, Muktár halála óta nem tartok kutyát.
Muktárt Csurival együtt temettük el tavaly. A kutya gazdája szívének a felét vitte magával a sírba. De ez a kölyök menhelyet igényelt, így kétségbeesetten kértem.
– Csak ideiglenes, amíg hely szabadul fel. Tekints rá úgy, mint egy beteget, akit ideiglenesen rám bíztak, amíg lesz szabad ágy.
– A kórházi ágyakról ne beszélj, legalább itt ne emlékeztess a munkára, a kutyákban nem vagyok jó. És milyen fajta ez? Olyan csúnya…
– Egyedi fajta! Az egyetlen példány. Az altatásra hozták.
– Megint megtartottad?
– Igen.
– Jó ember vagy!
– Éppen nem. Majdnem meglocsoltam a nőt fertőtlenítővel.
– Nem savval, ugye? Rendben, hozzam a kutyádat néhány napra, de ne tovább. Hogy hívják ezt a csodát?
– Csodának hívják. De adhatsz neki új nevet is.
– Miért? Jó név, illik hozzá. Van póráza?
– Megoldunk valamit. A gazda mindenét magával vitte.
– Mi a csoda! Rendben, adj ruhát a kutyának, amíg még jófej vagyok. Mit énekeltetek?
– „Kifelé a mezőre lovammal”!
– Én is kipróbálom. De figyelj, legfeljebb egy hét. Ha valami szabad lesz, hívj!
Néhány nappal később, amikor felszabadult egy hely, felhívtam Csurit.
– Tudod mit? Szórd a fenébe a menhelyedet – nevetett –, ezt a kutyát semmiért el nem adnám. Esténként koncerteket tartunk! A feleségem majd kiugrik a nevetéstől, pedig Muktár halála óta soha nem mosolygott. A kutya csúnya ugyan, de hihetetlen humorérzéke van! Cipeli a papucsaimat, táncol, minden szót ért! Persze, összefüggött három széket, de kit érdekel? Az unokák most már majdnem minden nap benéznek, míg előtte csak havonta egyszer tettek látogatást. Köszi, barátom!
Letettem a telefont és kinéztem az ablakon. Kint hullott a hó, halványan világítottak az ünnepi fények az ablakkereten. A csodák akkor történnek, amikor a legkevésbé számítunk rájuk… Egy megmentett kiskutya, az újra mosolygó Csuri és én – egy állatorvos, aki véletlenül összekötő kapocs lett két sors között. Milyen szerencsés fordulat!
Megszólalt a városi telefon. Az asszisztensem, Mila vette fel:
– Állatorvosi rendelő, jó napot! Igen, ma is nyitva vagyunk. Hozza be nyugodtan. Telefonon nem tudok semmit mondani, meg kell néznünk helyben.
Újra a hóesésre néztem, majd Milára tekintettem.
– Baleset volt. Kutya. Valószínűleg törés.
– Készítsd elő a műtőtermet, Mila. Ma rendkívüli napunk van. Próbáljuk meg jól véghezvinni.
„Az útvesztők között a jóság és az emberség fénye vezet el a legjobb megoldásokhoz, még akkor is, ha az út rögös.”
Fő gondolat: Még az elfogadhatatlan helyzetekben is lehet reményt találni, ha türelemmel és kreativitással állunk hozzá.
Ez a történet rávilágít arra, hogy a nehéz körülmények ellenére sem szabad feladni a segítségnyújtást, hiszen gyakran váratlan és csodálatos fordulatok születnek az együttérzés és az odafigyelés eredményeként.