Beatrice akkor ült a fürdőszoba hideg padlóján, miközben a kezében szorongatta azt a műanyag tesztcsíkot, amin két vonal jelezte, hogy várandós. Körülötte olyan csend volt, amit csak a saját szívdobogása és zihálása tört meg. Egyetlen kérdés zakatolt a fejében, mint egy bezárt madár: „Most mit tegyek?”
Mindössze huszonnégy éves volt. Fiatal, ambiciózus, jó állása egy elismert milánói cégnél, éppen vásárolt lakás egy hitellel, és egy élet, ami apránként, szinte pontosan úgy alakult, ahogy eltervezte. Gyerek? Az még legalább öt év múlva jött volna szóba, és semmiképp sem ilyen körülmények között, nem ezzel a férfival.
Ő ugyanis házas volt. Két gyereke, saját háza, szerető felesége volt – mindene megvolt. Mégis úgy toppant be Beatrice életébe, akár egy vihar. Karizmatikus, magabiztos, érett férfi, aki sosem ígérte, hogy elhagyja a családját. Ellenkezőleg, mindig azt mondta, szereti a feleségét. Csak azt ígérte, ha Beatrice teherbe esik, mindent megad neki, amire szüksége lesz. A gyereket támogatni fogja, diszkréten, mindent úgy intéz, hogy az ne borítsa fel az életét. Csak azt kérte, hogy ne követeljen többet, ne okozzon botrányt.
Amikor Beatrice megtudta, hogy életet hord a szíve alatt, három éjszakán át nem tudott aludni. Tudta, hogy talán ez az egyetlen esélye. Ha elveteti, talán soha nem lesz anyává. Nem engedhette meg magának. Így hát eldöntötte: megtartja a babát, bármi áron.
A világ azonban nem volt rá felkészülve. Édesanyja sírt. A testvére, aki egyetlen támasza volt, mellette állt. A bátyja vállat vont: „A te életed, a te gondjaid.” És az apja… az apja dühében félelmetes volt.
– Gyereket csinálsz?! Egy házas férfitól?! Férj és család nélkül?! Megaláztad a nevünket! Többé nem vagy a lányom!
Ezeket a szavakat kiabálta végig a házon, majd innentől kezdve soha többé nem szólt hozzá. Nem hívta, nem üzent, még csak rá sem nézett. Megparancsolta a családnak, hogy felejtsék el, hogy van egy kiskorú unokájuk. Az anyja próbált szót emelni, de ő hetekig hallgatott rá.
Beatrice egyedül hozta világra a kislányát, akit Giovannának nevezett. Egy szőke, nagy barna szemű kis csodának, aki nevetéseivel azonnal belopta magát mindenkinek a szívébe. A férfi, aki teherbe ejtette, ugyan küldte a pénzt, de soha nem akart megjelenni. Beatrice tudta az igazságot: egyedül vannak, és ez örökre így marad.
Teltek az évek. Giovanna élénk, okos és tele energiával nőtt fel. Beatrice dolgozott, mindent egyedül csinált, próbált egyszerre anya, apa és támasz lenni. Néha nagyon nehéz volt, de Giovanna minden egyes áldozatot megért. Minden álmatlan éjszakát, minden elsírható könnyet.
Hat évvel később a bátyja, akit nem érdekelt semmi, megházasodott. Meghívta Beatricét és a lányát az esküvőjére.
– Apa ott lesz – figyelmeztette őket – de szeretném, ha eljönnétek. Én foglak érteketek menni.
Beatrice sokáig hezitált. Nem akarta látni az apját, félt a hideg tekintetétől és a közönyétől. Végül mégis elment – a bátyjáért és a lányáért.
A lakodalom zajos volt, tele vidámsággal. Az emberek nevettek, táncoltak. Beatrice távol maradt, igyekezett elkerülni apja tekintetét, aki mintha meg sem látta volna őket. Ám Giovanna gyerek volt: futkározott, játszott, nevetett. Egy pillanatban Beatrice elvesztette a szem elől, és pánik tört rá.
Aztán… olyan jelenetet látott, amire még a legmerészebb álmaiban sem gondolt volna. A terem egyik sarkában apja állt. Mellette Giovanna. Játszottak együtt. Apja valamit súgott a fülébe, ő pedig nevetett. Fogta a kezét, olyan szeretettel nézte, ahogy még Beatricét sem gyerekkorában.
A vendégek suttogtak, mindannyian tudták, hogyan fordította el az apja a fejét lányától. Látták, ahogy a jég kezd olvadni az arcán.
A buli végén, amikor minden a végéhez ért, aztán…
📖 Folytatás a hozzászólások között 👇👇👇