Egy idegen lakás küszöbén hagytak. Huszonöt év után, egy takarítónőként jött el hozzám a munkahelyemre, nem ismerve fel a háziasszonyban ugyanazt a lányt, akit ő adott fel.
“Mi a gyerek, aki nincs gyökerekkel? Semmi. Csak egy árnyék, aki véletlenül talált magának burkot.”
— Mindig úgy érezted magad, mint egy szellem? — kérdezte Mihály, miközben finoman keverte a kávét a tágas konyhámban.
Rá néztem. Arra az egyetlen emberre, aki ismerte az egész igazságot. Ő segített nekem megtalálni azt a nőt, aki a szívében hordott engem, majd eldobott, mint egy fölösleges vázlatot.
Az első kiáltásom nem olvasztotta meg a szívét. Az egyetlen emlék tőle egy papírlap volt, amit egy olcsó takaró alá rejtettek: “Bocsáss meg.” Egy szó. Az egész szeretet, amit sosem ismertem meg.
Ludmila Pawłowa és Henryk Piotrowicz, egy gyermektelen, idős házaspár talált meg engem egy októberi reggelen. Kinyitották az ajtót, és egy síró csomagot láttak. Volt bennük annyi emberség, hogy ne küldjenek a gyermekotthonba, de a szeretethez már nem volt elég erejük.
— A házunkban laksz, Weronika, de ne feledd: idegen vagy számunkra, mi pedig neked is azok vagyunk — mondta Ludmila Pawłowa minden évben azon a napon, amikor megtaláltak.
A lakásuk a kalitkám lett. A folyosón kaptam egy kis zugot, egy kinyitható ággyal. Egyedül ettem, mindig az ő hideg maradékaikat. Ruhákat a bolhapiacon vásároltak — mindig két mérettel nagyobbakat. “Majd kinövöd,” mondta. De amikor nőttem, a dolgok szétfoszlottak az öregedéstől.
Az iskolában kitaszított voltam. “Félárva”, “utcagyerek” — suttogtak a hátam mögött.
Nem sírtam. Miért is? Minden egyes ütés, minden egyes hideg pillantás üzemanyaggá vált.
Tizenhárom évesen elkezdtem dolgozni: szórólapokat osztogattam, kutyákat sétáltattam. A pénzt a padlón lévő résbe rejtettem. Egy nap Ludmila Pawłowa rátalált.
— Ez nem a tiéd! — sziszegte, miközben összegyűrte a bankjegyeket. — Tudtam, hogy valami nincs rendben veled…
— Az enyém. Megkerestem — válaszoltam.
Letette a pénzt az asztalra:
— Akkor fizess. Az ételért. A tetőért. Itt az ideje.
Tizenöt évesen minden szabad pillanatomat munkával töltöttem. Tizenhét évesen felvételt nyertem egy másik város egyetemére. Elindultam egy hátizsákkal és egy kartonnal — az egyetlen kincsemmel: egy újszülött koromból készült fényképpel, amit az ápolónő készített, mielőtt “anya” elvitt volna a kórházból.
— Ő sosem szeretett téged, Weronika — mondta Ludmila Pawłowa búcsúzóul. — Mi sem. De legalább őszinték voltunk.
A kollégiumban három lánnyal osztoztam egy szobán. Instant levest ettem. Fáradtságig tanultam — csak ötösöket, csak ösztöndíjat. Éjjel egy éjjel-nappali boltban dolgoztam. A társaim kinevettek a kopott ruháim miatt. Nem hallottam őket. Csak azt a hangot hallottam magamban: Meg fogom találni őt. Megmutatom neki, kit hagyott el.
Nincs rosszabb érzés, mint hogy nem vagy senkinek szükséges. Beleivódik a bőrödbe, mint az üvegcserepek, amiket nem lehet kiszedni.
Mihály ismerte a történetemet. Tudta, hogyan küzdöttem fel magam. Hogyan mentem előre, mintha fulladnék.
— Tudod, hogy ez nem fog békét hozni — mondta egyszer.
— Nincs szükségem békére — válaszoltam. — Le kell zárnom ezt a fejezetet.
Az élet kiszámíthatatlan. Néha akkor dob egy esélyt, amikor nem számítasz rá. A harmadik évem alatt egy professzor marketing stratégiát adott nekünk egy természetes kozmetikum márkájához.
Három napig nem aludtam. Az egész fájdalmat, minden elismerés iránti vágyat ebbe öntöttem. Amikor bemutattam a projektet, csend lett a teremben.
Egy hét múlva a professzor betoppant a szobámba:
— Weronika! A Varso befektetők látták a prezentációdat. Találkozni szeretnének veled!
Nem fizetést ajánlottak, hanem részesedést a start-upban. Aláírtam, remegve — nem volt veszítenivalóm.
Egy év múlva a startup szárnyalt. Az én részesedésem pénzzé vált, amiről álmodni sem mertem. Elég volt egy lakás előlegére a belvárosban, és befektetésekre új projektekbe.
Az élet felgyorsult. Huszonhárom évesen saját lakásom lett — világos, tágas. Csak a hátizsákomat és ugyanazt a kartont hoztam. A múlt ott maradt a küszöbön.
De boldogság nem volt. Csak üresség.
— Szellemed van a válladon — mondta Mihály.
És be kellett látnom, hogy igaza volt. Ekkor felajánlotta a segítséget. Mihály nem csak barátom volt, hanem egy nyomozó. Két év keresés. Százak vakfoltjai. Végül megtalálta.
Irena Marcinowska. Negyvenhét éves. Elvált. Egy lepukkant házban él a külvárosban. Alkalmanként dolgozik. Nincsenek gyerei. Nincsenek gyerekei — ezek a szavak égettek a legjobban.
Megmutatta a képét. Egy fáradt arc. Szemek, amikből már elpárolgott a tűz.
— Munkát keres — mondta Mihály. — Takarítást végez. Biztos vagy benne?
— Abszolút — válaszoltam.
Hirdetést tettünk fel. Mihály lefolytatta az interjút az asztalomnál. Én rejtett kamerával figyeltem.
— Van tapasztalata, Irena Marcinowska? — kérdezte hivatalos hangon.
— Igen — babrált a megviselt ujjai között. — Hotelek, irodák… Nagyon próbálkozom.
— A munkaadó igényes. Tökéletes tisztaságra és pontosságra van szükség.
— Megértem. Nagyon szükségem van erre a munkára…
A hangja megtört volt, a testtartása görnyedt. A régi büszkeségnek nyoma sem volt.
— Felvesszük próbaidőre — döntött Mihály.
Amikor elment, odamentem az asztalhoz. Ott feküdt a személyi igazolványa. Egy nő dokumentuma, aki adott nekem életet, de elvette tőlem a szeretetet.
— Tényleg folytatni akarod? — kérdezte Mihály.
— Most jobban, mint valaha — válaszoltam.
Egy héttel később megjelent a házamban. Törlőrongyokkal és citromos tisztítószer illatával. Egy hajlott árnyék a múltból.
Az első találkozót rövidre zártam. Bólintottam neki, mintha elfoglalt lennék.
Nem ismert fel. A szemében csak a munkája megtartásának kétségbeesett vágya volt.
Néztem, ahogy súrolja a padlóimat, és a kezében remegett az egész kimondatlan igazság.