Egy idegen adott át nekem egy babát, majd eltűnt a hóviharban. Tizenhét évvel később derült ki, hogy az örökbefogadott fiam egy milliárdos hatalmas vagyonának örököse.
„Uramisten, ki lehet az ilyen hóviharban?” – dobolt Anna a takaróján, majd ledobta, amikor a hideg végigszaladt mezítelen lábain.
Az ajtón ismét kopogtak – kitartóan és követelőzően. Kint a szél úgy süvített, mint egy sérült állat, a havat csapdosta az ablakra.
„Iván, ébredj fel!” – érintette meg a férje vállát. „Valaki kopog az ajtón.”
Iván álmosan felült.
„Ebben az időben? Talán csak képzeled.”
Egy hangosabb kopogás mindkettőjüket felrázta.
„Nem, nem képzeltem,” – terített vállára egy kendőt, és az ajtó felé indult Anna.
A petróleumlámpa táncoló árnyékokat vetett a falakra. Az áram már előző este elment – Ustinovóban a telek mindig kemények voltak, 1991 pedig nem csak politikai viharokat, hanem különösen zord fagyokat is hozott.
Az ajtó nehezen nyílt, majdnem betemette a hó. A küszöbön egy törékeny, nádszálvékony lány állt, elegáns, sötét kabátban, karjaiban egy meleg csomaggal. Arcát könnyek szelték át, szeme tágra nyílt a félelemtől.
„Kérem, segítsenek!” – remegett a hangja. „El kell rejteniük őt, vigyázzanak rá… meg akarják szabadulni tőle…”
Mielőtt Anna válaszolhatott volna, a lány előrelépett, és a csomagot az ő karjaiba helyezte. Az meleg volt, élő. Egy apró, alvó csecsemő arca kandikált ki a pólyából.
„Ki maga? Mi történik?” – szorította ösztönösen magához a gyermeket Anna. „Várjon!”
De a lány már eltűnt a hóviharból, sziluettje pillanatok alatt elveszett a forgószélben.
Anna a küszöbön állt, érintve, ahogy a hópelyhek elolvadtak arcán. Iván mögé lépett, és a vállára nézett.
„Mi a…?” – hebegte, amikor meglátta a babát.
Szavak nélkül cseréltek pillantást. Iván óvatosan bezárta és bezárta az ajtót, hogy elzárja őket a tomboló vihartól.
„Nézd csak,” – suttogta Anna, óvatosan kibontva a takarót.
Egy kisfiú volt, talán hat hónapos. Rózsás arc, telt ajkak, hosszú szempillák. Lágyan szuszogott, mintha nem is tudna a hidegről, az éjszaka késői órájáról, vagy a furcsa helyzetről.
A nyakán egy apró, „A” betűvel díszített medál csillant meg.
„Uramisten, ki hagyna így magára egy ilyen apróságot?” – könnyezett Anna.
Iván csendben maradt, a gyermekre meredt. Évek óta nem lehetett saját gyermekük.
Hányszor hallotta Anna halk zokogását? Hányszor nézték mások gyermekeit fájó szemmel?
„Azt mondta, meg akarják szabadulni tőle,” – nézett fel férjére Anna. „Iván, ki tenne ilyet egy újszülöttel?”
„Nem tudom,” – vakargatta állát Iván. „De az a lány biztosan nem innen való volt. Városi akcentussal beszélt, és az a kabát… biztos vagyonba került.”
„Hová mehetett volna ilyen hóviharban?” – rázta a fejét Anna. „Nem volt autó, sem más zaj…”
Hirtelen a kisfiú kinyitotta tiszta, kék szemeit, és Annára nézett. Nem sírt, nem rezzent meg – csak nézett, mintha mérlegelné új sorsát.
„Meg kell etetnünk,” – határozottan mondta Anna, és az asztalhoz indult. „Van még egy kevés tejünk az előző estéről.”
Iván nézte, ahogy felesége sürög-forog a tűzhely mellett, melegíti a tejet, ügyesen pólyál, gyengéden ringatja az idegen gyermeket – mintha egész életében ezt csinálta volna.
„Anna,” – szólalt meg végül Iván, – „jelentenünk kell ezt a falusi tanácsnak. Lehet, hogy valaki keresi őt.”
Anna megdermedt, még szorosabban szorította a babát.
„De mi van, ha tényleg meg akarják szabadítani tőle? Ha veszélybe sodorjuk?”
Iván végül azt mondta:
„Várjunk reggelig. Ha senki sem jön, akkor eldöntjük, mit tegyünk.”
Anna hálásan bólintott. A csecsemő nyugodtan szopogatott egy kis tálka meleg, cukrozott tejet.
„Mit gondolsz, hogy hívhatják?” – kérdezte.
Iván megérintette a medált.
„A… Alexander? Sasha?”
A baba fogatlan mosollyal válaszolt, mintha egyetértene.
„Sasha,” – ismételte Anna, hangjában ott volt az a gyengédség, amit oly régóta őrzött.
Kint tombolt tovább a hóvihar, de abban a kis ustinovói házikóban meleg volt – mintha maga a sors lépett volna be az ajtón, és döntött volna úgy, hogy itt marad.
Hét év múlva egy magas, élénk szemű fiú kavargatta a zabkását a tűzhely mellett.
„Igazi mesterszakács leszel még,” – nevetett Iván. – „Majd te leszel jobb nálam.”
Anna szeretettel nézte a fiát. Hét év egy nap alatt eltelt. Minden reggel arra ébredt, hogy talán valaki eljön érte – de soha nem jött senki. A titokzatos lány soha nem tért vissza.
„Anya, adsz tejfölt?” – nyúlt Sasha a cserépedény után.
„Persze, édesem,” – válaszolta Anna, és közelebb tolta. – „Csak óvatosan, forró.”
Kopogás hallatszott az ablaknál. Anna összerezzent.
„Anyka, gyere, ki kell hajtanunk a teheneket!” – kiáltotta a szomszédjuk, Zinaida.
„Jövök!” – válaszolta Anna, igazítva a fejkendőjén.
„Elmehetek veled? Aztán lemegyek a folyóhoz,” – kérdezte Sasha.
„Megcsináltad a házit?” – érdeklődött Iván, miközben pakolta a szerszámokat.
„Tegnap megcsináltam,” – büszkén válaszolta Sasha. – „Marija Stepanovna azt mondta, én vagyok a legjobb az osztályban.”
Anna és Iván egymásra néztek. Sasha tehetséges volt – mindenki ezt mondta. Bár álmodtak róla, hogy jobb iskolába küldjék, a pénz szűkös volt.
„Talán egyszer összegyűjtünk eleget, hogy a járási iskolába járhass,” – gondolkodott Anna.
„Bár csak,” – sóhajtott Iván. – „A tsz sem fizetett még nekünk erre a hónapra.”
Az évek teltek, a kisfiú pedig Alexander K. Kuznyecov lett, a falu büszkesége – és még mindig Anna és Iván szeretett gyermeke. Bár haja világos volt, ők sötétek, és néha más gyerekek suttogták, hogy örökbefogadott, ők csak nevettek.
„Te vagy a fiunk minden tekintetben, ami számít,” – mondta Iván.
„Mint egy mesében,” – mosolygott Sasha.
„A valóság néha csodálatosabb, mint a mesék,” – válaszolta Anna.
Ballagás napján Sasha büszkén állt a faluklub színpadán, átvevé a legjobb tíz évfolyamos diák aranyérmét. Anna letörölte könnyeit, Iván pedig egyenes derékkal állt mellette büszkén. Ezután szerény ünnepi vacsorát ültek.
Iván poharat emelt:
„Neked, fiam – és a jövődért!”
Koccintottak, és Sasha úgy érezte, gombóc keletkezik a torkában. Szegények voltak, de tudta, hogy mindig is a legnagyobb gazdagság vette körül őt: a szeretet.
Aznap este idegen autó zajára riadtak fel. Egy fekete, fényes, tekintélyt parancsoló SUV parkolt be a kapu elé. Egy elegánsan öltözött férfi szállt ki, aktatáskát szorongatva.
„Jó estét,” mutatkozott be – ő volt Szergej Mihajlovics, városi ügyvéd. – „Alexander Kuznyecov miatt jöttem.”
A szűkös konyhában papírokat és fényképeket terített szét, elmondva, hogy Alexander igazi neve Belov – szüleit, Nyikolaj Antonovics és Jelena Szergejevna Belovot 1991-ben riválisok ölték meg, és a család dajkája menekítette el a gyermeket. A nagypapa végrendelete alapján Sasha most hatalmas vagyon örököse.
A hír megrázta őket. Iván összerogyott egy széken; Anna a tenyerébe temette arcát és sírt. De Sasha határozottan állt:
„Az igazi családom itt van veletek. Nem hagylak el titeket.”
Három nappal később Sasha találkozott haldokló, vak és törékeny, de büszke nagyapjával, aki elmesélte neki születési jogát és az áldozat történetét. Hónapokkal később maga Ustinovo is megváltozott: új utak, elektromos vezetékek, sportpálya, modern iskola épült. Sasha, aki hazatért egy ünnepi hétvégén, maga vágta át a szalagot, és megköszönte a falubelieknek, akik felnevelték.
Anna és Iván számára egyszerű, masszív házat épített nagy ablakokkal és modern kályhával, körülötte rózsakerttel és egy faipari műhellyel Ivánnak. Anna gondozta virágait, Iván a munkapadon dolgozott, akit az idő megkímélt, de nem tört meg.
„Mindig azt hittem, a sors elhoz majd hozzánk, aztán el is visz,” – vallotta meg egyszer Anna a kertben.
„De én téged választottalak,” – felelte Sasha. – „A szív tudja a legjobban.”
Huszadik születésnapján alapított egy jótékonysági szervezetet árva gyerekeknek, Anna és Iván Kuznyecov nevét viselve – még akkor is, ha ők kínosan érezték magukat emiatt.
Moszkvai lakásában Sasha gondosan tette az asztalára két kincset: az „A” betűs medált és a kopott sálat, amit Anna adott neki, amikor elindult a városba. Két jelképet a múltból és a jelenből – vér és szeretet, két út, mely egy sorsban egyesült.