Egy héttel ezelőtt a szomszédasszonyom betöltötte a 90. évét. Bár nem voltunk közeli barátok, mégis elég jól ismertük egymást. Gyakran megálltunk egy-egy szóra, néha csak úgy, az élet dolgairól beszélgettünk. Mindig lenyűgözött az intelligenciája, a stílusa és azok a történetek, amelyeket mesélt. Egyik ilyen beszélgetésünk során derült ki, hogy hamarosan születésnapja lesz.
Egyedül élt, hiszen a férje már évekkel ezelőtt elhunyt, a gyerekei pedig távol, más városokban éltek. Amikor a születésnapjáról beszélt, egyértelmű volt, hogy nem tervezett nagy ünnepséget. Mégis úgy döntöttem, hogy felkeresem, és átadom neki a jókívánságaimat. Elhatároztam, hogy viszek neki egy kis süteményt, hátha egy kicsit felvidítja a napját, ha csak rövid időre is. Később terveztem átmenni, hogy időt adjak a gyerekeinek, hátha mégis megjelennének nála, hiszen ritkán találkoztak.
Amikor végül odaértem, a látvány, ami fogadott, mélyen megrendített. A ház tisztasága és rendje lenyűgözött, az otthon készült sütemények illata pedig betöltötte a levegőt. A szomszédasszonyom úgy ült a foteljében, mintha valakire várt volna. De a szoba üres volt. A tévét nézte, mintha csak azért, hogy elterelje a gondolatait a magánytól.
Amikor meglátott, az arca felderült. Melegen mosolygott, és rögtön meghívott, hogy üljek le. Az asztal vendégeknek készült, mintha egy nagy összejövetelre számított volna. De hamar rájöttem, hogy senki nem érkezett meg. Sem a gyerekei, sem az unokái nem jelentek meg, hogy együtt ünnepeljék ezt a különleges napot.
Hosszan beszélgettünk, és közben elmondta, hogy senki sem hívta fel aznap. Sem a gyerekei, sem az unokái. Szívem szakadt meg, ahogy hallgattam. Több időt töltöttem nála, mint eredetileg terveztem, csak hogy társaságot adjak neki, és enyhítsem a magányát. Felajánlotta az ételeit, és én igyekeztem a beszélgetést fenntartani, hogy eltereljem a figyelmét a szomorú gondolatokról. De amikor végül hazamentem, egész éjjel nem tudtam aludni.
Ez a történet mélyen elgondolkodtatott. Gyakran természetesnek vesszük a szeretteinket, és nem gondolunk bele, mennyire fontos nekik a figyelmünk. Látogassuk meg időseinket, hívjuk fel őket gyakrabban. Ez óriási jelentőséggel bír számukra. Mert egy napon már lehet, hogy késő lesz.