Magányos napok után új ember lett, mégis elképedt férje a látottaktól
Az utóbbi időben Nika egyáltalán nem hasonlított korábbi énjére. Kapcsolatuk férjével súlyos repedéseket mutatott, és ő kétségbeesetten keresett megoldást a nehéz helyzetben. Az egész apró dolgokból indult, ahogy az gyakran előfordul.
Munka után Tolia egyre inkább mérgező megjegyzéseket tett rá. Szavai tele voltak keserűséggel, minden vicce inkább sebet ejtett, mint szórakoztatott. Napról napra egyre rosszabb lett viselkedése. Még nyaralás alatt sem hagyott egy pillanatra sem nyugtot Nikának.
„Úgy nézel ki, mint egy öregasszony!” – sziszegte telefonját nem hagyva. „Más férfiak feleségei nők, de nekem csak egy összemaszatolt aszalvány jutott!”
Valóban, Nika arca kopottabbnak látszott a valódi élet megpróbáltatásaitól. Nehéz munkája kemény nyomokat hagyott rajta. A legfájóbb mégis az volt, hogy ezeket a szavakat férjétől kellett hallania. Ő a családért dolgozott, és kétszer annyit keresett, mint Tolia, így nem volt oka panaszra.
Tolia pedig a saját pénzét szabadon kezelte, másokkal nem egyeztetve: „Elköltöm, ahová akarom! Nincs gyerek, akinek félretennék!”
Nika mindezt eltűrte. Életük megvolt, bár nem voltak hivatalosan házasok, mégis egy fedél alatt éltek, és nem sürgették az esküvőt. Tolia anyja régóta menyeként emlegette Nikát, és ő maga is anyósnak fogadta el.
Az anyós fölöttébb nyakas és elégedetlen volt. Folyton beleszólt fiatalok dolgaiba, s legtöbb kritikával Nikát illet. A pár egy városi családi házban lakott, mely állandó gondozást igényelt.
Nika többször kérte férje segítségét: „Egyszerűen nem győzöm – reggeltől estig dolgozom!”
„Az meg mihez tartozik? – válaszolta Tolia közönyösen. – Ez a te házad, te vagy a háziasszony, én meg mit számítok?”
Télen a hóval betakarított udvaron Nika maga lapátolt, nyáron pedig a fű majdnem az ablakokig nőtt. Kénytelenek voltak embereket fogadni, hogy rendet tegyenek, de utána Nika többször is dolgozott, hogy befejezze a munkát.
Eközben Tolia csak lustálkodott a kanapén, csak ritkán állt fel megnézni, hogy halad a takarítás.
Jó ideig mindezt eltűrte a nő, de a végső csepp az volt, amit egy hosszú, kimerítő nap után látott. Nagyon fáradtan, alig húzta a lábát, mellé még bevásárolt is, így fájt a keze a nehéz szatyrtól.
Remélte, hogy férje fogja várni, sőt már fel is hívta, de nem kapott választ. Sóhajtva, izzadságát törölgetve hallotta a zenét, ami a kertből szólt.
Otthagyva a csomagot a kerítésnél, igyekezett befelé a házba, ahol vidám disco-hangulat uralkodott. Düh és csalódottság nőtt benne, ma végre ki akarta mondani mindazt, ami benne gyűlt.
Igazi mulatság folyt bent! Erős zene zengett, az ablakok csendületlenül rezegtek. A terítőn előre elkészített falatok és étel várta a vendégeket, melyet Nika előzőleg előkészített, hogy este ne kelljen túlságosan fáradni.
Ám Tolia, mintha észre sem vette volna feleségét, egy részeges nővel táncolt, akinek öltözéke meglehetősen kihívó volt.
Nika szó nélkül átvonult a szobán és egyszerűen leállította a zenét.
Tolia részeg, zavarodott tekintettel nézett rá: „Mit művelsz?” – kérdezte remegve, pakkolódtában.
„Talán inkább te fejtenéd ki, mi folyik itt? Kik ő, és mihez kezd itt?”
A női táncos pedig anélkül folytatta mozgását, mintha mi sem történt volna.
„És mi a baj ezzel? – hörögte Tolia. – Egy régi iskolatárs, megünnepeltük. Nem élvezhetek a saját házamban?”
„Ha emlékszel, te mondtad ezt a ház az én otthonom, és semmi közöd hozzá. Most azonnal kérlek vigyél ki, és ha távoztok, beszélhetünk!”
„Nem fogok! – próbált felállni, de megingott a lába.
Nika undora felülkerekedett rajta. Már régen nem volt férfi számára, inkább teher volt, mint társ. Társként élni vele csak az egyedülléttől való félelem miatt volt elképzelhető? Nem, soha!
Határozottan átvéve a nőt a könyökénél, Nika kivezette az utcára: „Ideje menned!”
Majd visszatért a szobába: „Neked is távozni kell, vagy magadtól mész?”
Tolia vállat vont, evett egy salátát, kikapott egy üveg italt az asztalról, ezután bizonytalanul elindult kifelé.
„Meglesz nélkülem az életed, hízelgő hisztériás!” – dobta vissza a háta mögé.
„Jaj, jaj, jaj!” – jajveszékelt Tolia anyja a fejét fogva. –„Kész kínszenvedés!”
„Anyu, ne kiabálj! Nika kirakta, mert nem vártam meg.” – hazudta Tolia, tudva, hogy anyja mellette lesz.
„És mit várnál, hogy várjál?” – lepődött meg az asszony.
„Ki tudja? Mindig csak kritizál, sosem jó neki. Már engem is kimerít a munka! Nem könnyű nekem sem. Miért kellene mások dolgában segítenem?”
„Így van!” – erősítette meg az anya. –„Előbb legyen hivatalosan a házban rész, aztán kérjen bármit! Egyébként meg ne várja, hogy az anyós várja. Ő ott egészséges, legyen képes kezelni!”
„Pontosan ezt mondtam neki! De megsértődött!”
„Majd csak mulaszt! Ne hagyd magad! Nem kell engednie! Akarsz férjhez menni? Akkor tűrj! Nem gyerek már, hogy fenn hordja az orrát!”
„És most mit tegyek?” – kérdezte Tolia levert fejjel.
„Bírd ki, fiam! Majd majd ő fog visszajönni könyörögve, mint egy kis szende leány. Egy hét magány ráébreszti, mit tett! Csak ne engedj neki! Amint visszatér, kényszerítsd a bejegyzésre, különben egyedül marad!”
Az anya tanácsai szerint Tolia valóban így cselekedett. Egy hetet kihúzott anélkül, hogy hazajött vagy hívta Nikát.
Ám az anyánál sem volt könnyű az élet. Folyton kötözködött vele: „Ezt csináld, amazt tedd!” Amikor tiltakozott, a régi nevelési módszereket alkalmazta – egy vesszővel jól megütötte a hátán:
„Itt nem a feleségnél vagy, hanem anyánál! Ha nem dolgozol, marad az ebéd nélküliség!”
Ennyi volt, nem volt értelme vitatkozni.
Végül, miután kibírta az említett hét napot, Tolia úgy döntött: „Megyek hozzá! Megnézem, hogy van nélkülem. Biztos térden állva kér vissza!”
„Menj, de ne add fel! Egyértelműen mond, hogy csak a te feltételeiddel tér vissza!”
Győztesnek érezte magát miközben kilépett az ajtón. Elhatározta, megmutatja, ki az úr a háznál! Büszkén, magasan tartott fejjel, egyenes háttal és magabiztos léptekkel haladt – még talán kissé laza volt.
Amikor belépett a kapun, belépve az udvarra… megállt.
Valami furcsán más volt.
Körbenézett: a kert rendezett, a fű egyenesen nyírt, az ablakok csillogtak, a virágágyások gondosan metszettek, az ösvények tiszták, semmiféle gyomosodás nem volt látható.
Nemcsak ez ragadta meg a tekintetét – minden élettel teli, színes és ápolt szépen körülötte.
Még a kapu is új volt – nem az az öreg, nyikorgó, hanem masszív és megbízható.
Tolia elővette a kulcsot, de észrevette, hogy nem illik hozzá. Néhány pillanatig állt, majd elszántan az ajtóhoz ment és kopogtatott.
Belül léptek álltak meg, majd kinyílt az ajtó.
Ám ez már nem az a Nika volt, akit ismertek: nem a komor, sötét karikákkal a szem alatt járkáló nő. Most egy friss, mosolygós asszony állt előtte, akinek a tekintete ragyogott.
„Azt hittem, egyedül szenvedsz itt… de te… még csak meg sem hívtál!”
„Miért is hívtalak volna?” – mosolygott gyengéden, játékosan oldalra döntve fejét.
„Hogy miért? Férjed egy hétig nem tűnt fel, és neked mindegy volt?”
„Nincs nekem férjem” – válaszolt nyugodtan.
„Honnan is lenne?” – kacagott Nika. – „Egyszer volt egy férfi, de nem vált be. Olyanról inkább ne is beszéljünk!”
Tolia elvörösödött: „Te rám gondolsz?! Most kapsz egy pofont, aztán majd máshogy beszélsz! Jobban kellett volna nevelni téged! Csak sajnáltalak eddig!”
Meglépett előre, de Nika szó nélkül meg sem moccant.
Ekkor egy magas férfi lépett ki az ajtóból, kezét vállára helyezve határozottan jelentette: „Hé, haver, menj el, és jobb lesz, ha békében teszed!”
„És ki ez? Van már szeretőd? Ha elzavarsz, megbocsátok, és visszajövök! Még meg is ígérem, hogy nem ütlek!” – jelentette ki nagyvonalúan Tolia, aki milánósnak érezte magát.
Aztán valami furcsa történt. Mintha a gravitáció megváltozott volna, vagy az idő összeomlott volna – még egy pillanattal ezelőtt állt, és most már rohant is! Úgy menekült, mintha az ördög üldözné, valaki pedig hátulról tolta előre.
Nika a verandán állt és nevetett könnyes szemmel, ahogy testvére kiszorította az egykori lakót a kertből. Tolia majdnem repült a kapu irányába, miközben a testvér pár határozott rúgással „segített”.
Amint Tolia átlépte a küszöböt, a testvér bezárta a kaput, majd visszatért nővéréhez:
„Nika, semmi esetre se engedd vissza ezt a hülyét! Komolyan nem értem, hogyan bírtad ki vele!”
Nika mély lélegzetet vett: „Vagyok én a hülye, hogy bírtam. Azt hittem, majd megváltozik.”
„Az ilyeneket nem lehet megváltoztatni, ki kell rúgni! Ha segítség kell a ház körül, szólj, jövök! Ennek meg legyen világos, hogy többet nem jön ide!”
„És ha nem érti meg?”
„Akkor még egyszer elmagyarázom” – kacsintott testvére, aztán együtt bementek a házba.
Már titokban mulattak a vendégek, akik az ablakon át figyelték az egész jelenetet.
„Nos, ünnepeltünk, azaz téged!”
„Az ünnepeltnek!” – harsant a válasz, poharak csengtek.
Nika mosolygott erősen. Milyen szerencse, hogy ilyen gondoskodó és erős bátyja van, aki mindig mellette áll!
Fő tanulság: A változást néha egyedül kell végigcsinálni, és a belső átalakulás erősebbé teheti az embert, még akkor is, ha kezdetben elutasítást vált ki környezetéből.
Összességében a történet azt mutatja, hogy az önbecsülés és az önállóság milyen szabadító hatással bír, különösen, ha körülöttünk a kapcsolatok mélypontra kerülnek. Míg egyesek ragaszkodnak megszokott, káros dinamikákhoz, az elhatározás, hogy megváltoztassuk életünket, új, sokkal egészségesebb élethelyzetet eredményezhet.