A fiatal egyetemista lány hozzáment egy 60 éves férfihoz. Az esküvő éjszakáján azonban olyan kérés érkezett tőle, amitől Anna megmerevedett…
Anna a tágas hálószoba ablakában állt, és a holdfényben fürdőző kertet nézte. Keze enyhén remegett, miközben kioldotta a hajtűt, ami kontyban tartotta a haját.
Tudta, hogy mit hoz az este. Lelkiismeretesen próbálta felkészíteni magát arra a pillanatra, amióta a szülei közölték vele a „nagy hírt”: eljegyezték Iván Szergejeviccsel, a nála háromszor idősebb, de a család minden ismerősénél gazdagabb üzletemberrel.
Hallotta, ahogy kinyílik a szoba ajtaja, és a férfi léptei lassan közelednek. Nem fordult meg.
– Anna – szólalt meg Iván halk, meglepően szelíd hangon. – Kérlek, ülj le. Beszélgetnünk kell.
Anna lassan megfordult, és látta, hogy a férfi egy fotel mellett áll. Az esküvői zakóját már levette, de még mindig makulátlan fehér inget és elegáns nadrágot viselt. Őszülő haja tökéletesen fésült volt, tekintete pedig különös nyugalmat sugárzott – olyat, amit Anna nem tudott hová tenni.
Remegő szívvel leült az ágy szélére, és belül felkészült élete legkínosabb pillanatára.
Iván a helyén maradt, kezeit zsebre dugva, majd mélyen a szemébe nézett.
– Tudom, hogy nem akartad ezt a házasságot – mondta egyenesen. – Tudom, hogy a szüleid győztek meg… vagy inkább kényszerítettek.
Anna meglepetten nézett fel, nem számított erre az őszinteségre.
– Mielőtt bármi történne – folytatta a férfi –, szeretnék kérni tőled valamit.
Anna összeszorította ajkát. Eljött a pillanat, amitől rettegett.
– Azt szeretném, ha ígéretet tennél nekem – mondta Iván, miközben előhúzott egy mappát az éjjeliszekrényből. – Azt akarom, hogy fejezd be az egyetemet.
Anna döbbenten pislogott. A szavai szinte el sem jutottak az agyáig.
– Tessék?
– Az orvosi egyetem. Jól tudom, harmadéves vagy – bólintott.
Anna csak némán bólintott, még mindig értetlenül.
– Ebben a mappában minden benne van – nyújtotta át Iván a dossziét. – Egy bankszámla, a neveden, elég pénzzel ahhoz, hogy befejezd a tanulmányaid, lakást bérelj, és ne kelljen aggódnod a megélhetésért. Azt szeretném, ha orvos lennél – az, aki mindig is lenni akartál.
Anna remegő kezekkel nyitotta ki a mappát. Szemeit elhomályosították a könnyei, miközben a benne lévő papírokat nézte: bankszámla-kivonatok, lakásbérleti szerződés az egyetem közelében, és még sok más hivatalos dokumentum.
– Nem értem… miért? – suttogta.
Iván leült a fotelbe, és tekintete hirtelen fáradtnak tűnt.
– A feleségem, Jekatyerina, öt éve halt meg – kezdte halkan. – Onkológus volt. Szenvedélyes, elszánt, életeket mentett. De a sajátját nem tudta megmenteni.
Pillanatokig hallgatott, majd kezét végigsimította az arcán.
– Azon a jótékonysági esten láttalak először. Ahol az apád mindent megtett, hogy bemutatkozhasson nekem. Te ott voltál vele… és a szemedben ugyanazt a szenvedélyt láttam, amit Jekatyerina szemében. Ugyanazt az eltökéltséget.
Anna zavartan nézett rá.
– De… miért kértél feleségül, ha csak segíteni akartál?
Iván szomorúan elmosolyodott.
– Apád súlyos adósságot halmozott fel. Nagyon súlyosat. Alkut ajánlott – a kezedet a tartozásai elengedéséért cserébe. Ez az ő ötlete volt. Nem az enyém.
De amikor láttam, mennyire kétségbe vannak esve, és hogy talán abba kell hagynod az egyetemet, hogy pénzt keress nekik… akkor döntöttem.
Felállt, az ablakhoz lépett.
– Nem akarok valódi férjed lenni, Anna. Hatvanéves vagyok, neked pedig még előtted az élet. Csak azt kérem, élj vele. Valósítsd meg az álmodat, amit Jekatyerina is megvalósított volna, ha teheti.
Anna képtelen volt megszólalni. Az, amit félt, teljesen más formában jelent meg előtte – együttérzéssel, nem önzéssel.
– És mit mondasz majd az embereknek? A szüleimnek?
– Hivatalosan házasok vagyunk. Te a lakásodban fogsz lakni az egyetem közelében, én itt maradok. Néha megjelenünk együtt eseményeken – ennyi. A többi a tiéd.
Ezúttal már valódi gyengédség csillogott Iván szemében.
– Ha egyszer orvos leszel, elválunk. Csendben, békésen. És te szabad leszel – olyan életet élhetsz, amilyet szeretnél. Egyetlen dolgot kérek: használd a tehetségedet, és segíts másokon – ahogy Jekatyerina is tette volna.
Anna felállt, és magához szorította a mappát. A könnyei hangtalanul peregtek le az arcán.
– De miért teszi ezt értem? Hiszen alig ismer…
Iván most először mosolygott igazán – meleg, őszinte mosollyal.
– Mert láttam már, hogyan vesznek el emberek a pénz és a hatalom útvesztőjében. Mert Jekatyerina azt akarta volna, hogy ezzel a vagyonnal jót tegyek. És talán valahol odafentről most is figyel. Én pedig az az ember szeretnék lenni, akit ő valaha szeretett.
Elindult az ajtó felé.
– A szobád készen van – az első ajtó balra a folyosón. Pihenj. Holnap elviszlek az új lakásodba, és elmagyarázok mindent.
A kilincsnél még visszafordult:
– Ja, és Anna? Gratulálok az anatómia vizsgád első helyezéséhez. Jekatyerina büszke lenne rád.
Az ajtó csendesen becsukódott. Anna egyedül maradt a szobában – a kezében a mappával, a lelkében egy addig ismeretlen érzéssel: reménnyel.
Először hónapok óta nem rettegett a jövőtől. Ahelyett, hogy elítéltként tekintett volna házasságára, most egy szövetségest talált ott, ahol egy zsarnokot várt.
Ahogy elindult a szobája felé, gondolatban hálát mondott egy ismeretlen nőnek – Jekatyerinának –, aki még halála után is képes volt emberséget és jóságot sugallni.
Aznap este Anna először aludt el nyugodtan – és nem a félelmeitől menekült álomba, hanem a jövőről álmodott, amit ő maga építhet.
Három évvel később Dr. Anna Szergejevna első betegét fogadta rezidens orvosként – magabiztossággal, hittel, és szívében egy mély, örök hálával.
Hálával egy idős férfi iránt, aki nemcsak szabadságot adott neki, hanem megtanította: az igazi nagylelkűség nem kér viszonzást.
És minden nap, amikor felvette fehér köpenyét, Anna emlékezett arra az ígéretre – és meg is tartotta.
Ha tetszett a történet, oszd meg másokkal is – mert néha a legváratlanabb helyeken találjuk meg a reményt.
Szeretnél ehhez egy illusztrált képregényt vagy narrált videós verziót is?