Egyik délután betértem egy kis virágboltba, hogy meglepjem a feleségemet és a lányomat egy-egy szép csokorral. Már ki is választottam a kedvenceiket, amikor a bejáratnál észrevettem egy idős férfit.
Egyszerű, régi típusú ballonkabátot viselt, alatta világos inget, a nadrágja makulátlanul vasalt volt, a cipője régimódi, de tisztán tartott. Nem volt hajléktalan. Inkább csak szegény. De az a fajta szegény, aki a maga csendes méltóságával még mindig tartást sugároz.
Az egyik fiatal eladónő odalépett hozzá, de nem köszönt, még csak a szemébe sem nézett. A hangja lekezelő és türelmetlen volt.
— Mit álldogálsz itt, papa? Ne zavard a vásárlókat.
Az öregember nem szólt vissza. Halk, szinte suttogó hangon kérdezte:
— Elnézést… Megkérdezhetem, mennyibe kerül egy szál mimóza?
Az eladólány türelmét vesztve felcsattant:
— Ugyan minek? Látszik, hogy nincs rá pénzed.
Az idős férfi kis, gyűrött papírdarabokat kezdett előhúzni a kabátja zsebéből — három tízeuróst. Óvatosan kérdezte:
— Harmincért nem akadna valami?
A lány lenézően elmosolyodott, majd egy hervadt, félig letört mimózaágat vett elő egy kosár aljáról. Odanyújtotta.
— Nesze, ez belefér. Most már menj.
Az öreg úr remegő kézzel átvette az ágat, megpróbálta kiegyenesíteni a szárát. Akkor vettem észre, hogy könny csillan a szemében. És abban a könnyben benne volt minden: a kiszolgáltatottság, a szégyen, a fájdalom, a szeretet.
Abban a pillanatban eldöntöttem: ezt így nem hagyom.
Odamentem az eladóhoz. A hangomból kihallatszott a düh:
— Tudja egyáltalán, mit művelt az imént?
A lány megfordult, elsápadt. Nem szólt semmit.
— Mennyibe kerül az a teljes kosár virág? — kérdeztem.
Zavartan felelt:
— Ööö… körülbelül kétszáz euró…
Elővettem a tárcámat, kifizettem. A kosarat megfogtam, és odaléptem vele az idős úrhoz.
— Kérem, vigye csak. Ma minden virág az Öné. Adja át a feleségének — ahogy kell.
Az öregember nem mozdult. Csak nézett, hitetlenkedve. Aztán lassan mosoly kúszott az arcára, miközben a könnyei tovább folytak. Még mindig a törött mimózaágat szorongatta.
— Jöjjön, menjünk együtt — mondtam.
Átmentünk a szomszédos kis boltba, ahol vettem egy finom tortát, meg egy üveg bort.
Az öreg férfi némán tartotta a virágkosarat, mintha attól félne, mindez csak álom. Megveregettem a vállát.
— Ne aggódjon, nagypapa. Nekem van miből adnom. Önnek pedig van valaki, akit szeret. Lepje meg úgy, ahogy megérdemli.
A tekintete elárulta, mennyire meghatódott. Szinte suttogva mondta:
— Negyvenöt éve élünk együtt… Mostanában sokat betegeskedik… De hogyan mehettem volna haza virág nélkül, a születésnapjára? Köszönöm, fiam… Köszönöm.